50.fejezet - Final Part II.

Sziasztok!
Nem húzom az időt, így is vártatok eleget! :) Csak annyit, hogy egy kicsit hosszabb lett! Komikat kérek!
Kellemes olvasást!
Lauren :)

Először inkább beszélgettünk, közösen rendeltünk két üveg pezsgőt, mert gondoltuk, hogy egy úgysem lesz elég. Az este jól telt, nem lett volna gond, ha beszélgetéssel megy el az egész és Eric sem lett volna annyira zavaró tényező, ha elereszti a kezem. Mikor Adam-nek már meg volt a kezdő löket, Audrey-t elráncigálta táncolni, Eric-kel mi a helyünkön maradtunk. Ahogy hátat fordítottak, határozottan kitéptem a kezem a fogságból és kicsit arrébb ültem.

-Elmondanád, miért szorongatod úgy a kezem, mintha járnánk? Arról volt szó, hogy, „Amíg a helyünkre érünk”. Vagy elfelejtetted?

-Nem nagyon ellenkeztél továbbra sem, miután leültünk! Ebből gondoltam, de ezek szerint rosszul, hogy talán végleg rendeződhetnek a dolgaink.

-Audrey-ék is most biztos azt hiszik, hogy minden rendben van.

-Miért foglalkozol velük? Nem az ő kapcsolatuk, hanem a miénk! Különben is, nekem lenne okom duzzogni, amiért megcsaltál, és nem neked! – hátradőlt és karba tett kézzel figyelt.

-Nekem is van okom, mert amilyen stílusban kidobtál a lakásodból, az…

-Az?

-Mindegy, hagyjuk!

Eric a szemét forgatta, de csendben maradt. Dübörgött a zene, rengetegen táncoltak, egy-egy pillanatra Audrey-t és Adam-et is látni lehetett, akik szemlátomást egyáltalán nem zavartatták magukat és egymásba fonódva élvezték a zene lüktető ritmusát.

Úgy ültünk percekig egymás mellett, mint az óvodások, akik rosszat csináltak és büntetésből a sarokba állították őket. Eric a poharával babrált, jobbra-ballra döntögette benne a pezsgőt, közben beharapta a száját, dobolt a lábával. Látszott rajta, hogy ideges. Én nem szóltam, úgy tettem, mint, aki nem vesz észre mindebből semmit. Mikor már nem bírta tovább, felém fordult.

-Mi lesz velünk? – hangja kétségbeeséstől csengett.

-Nem tudom. Mi kéne legyen?

-Vissza akarlak kapni! Elszúrtam, ez nem mentség, de utálom ezt a helyzetet. Tehetetlennek érzem magam, bármit teszek!

Ezek után olyan bukott ki belőlem, amire az agyam sem tudott mit reagálni.

-Én is elszúrtam… – mintha helyettem mondta volna ki valaki.

Eric a szavak hallatán elmosolyodott.

-Akkor?

Válaszolni nem akartam, időm sem volt, Adam-ék visszajöttek hozzánk. Mindketten kifulladva, kipirulva dobták le magukat mellénk.

-Ez eszméletlen! Ki kell mennetek oda! Ott van az igazi buli! – mutatott a tömeg felé barátnőm.

-Igaza van! Nem Jessie-nek kell felkérnie téged táncolni!

Adam célzására nem is kellett több, Eric felállt és felém nyújtotta a kezét invitálásképpen, amit kis habozás után elfogadtam. A szám, ami nem rég kezdődött, túl nagy magabiztosságot adott a férfitársaknak, de épp úgy a nőknek, lányoknak. Mikor már jócskán a tömeg közepén voltunk és végre eltűntünk barátaink szemei elől, Eric szembefordult velem, tekintetét az enyémbe mélyesztve megfogta a másik kezemet is és áthúzta őket a vállai fölött. Közelebb voltam hozzá, mint, ahogy akartam, amit azzal tetőzött, hogy a derekamnál fogva szorosan a csípőjéhez tapasztott. Rövid ideig homlokát az enyémnek támasztotta, de elködösülő tekintete egyre közelebb vitt hozzá. Arcát a nyakamba fúrta, én belélegeztem a régóta kedvelt illatot és a kezeimet végigvezettem mellkasán, majd visszatértem a vállára. A tarkóján a hajába kapaszkodva húztam volna még közelebb, ha lehetséges, amit ő leheletnyi csókokkal viszonzott. Nem is sikerült a táncra koncentrálni, sokkal intimebb dolgot hozott ki mindenkiből a zene. Eric sem állt meg a nyakamnál, haladt sorra felfelé, végig az arcomon. Minden érintésébe beleremegtem, a hátamon többször végigfutott a hideg. Teljesen önkívületbe estem. Remegett minden testrészem, alig tudtam megállni a lábamon. A következő pillanatban kicsit elhúzódtam tőle, mert úgy éreztem, ha így maradunk valami felrobban bennem, vagy kitör belőlem. Eric-nek sem kerülte el a figyelmét, de a derekamról még mindig nem mozdította a kezeit. Gesztenyebarna szemeivel végigpásztázta az arcom, majd lassan közelebb húzódott. Orra hegyét az enyémhez érintette, behunyta a szemét és megcsókolt.

Először csak lágyan kóstolgattam ajkait, viszont, mikor megbizonyosodtam róla, hogy nem fog elhúzódni, bedobtam magam. Bármit képes lettem volna megtenni, hogy végre visszakapjam. Azt hittem nem fogja hagyni, de most, hogy itt remeg a kezeim között…Eszméletlen! Nem bírnám ki, ha ezek után sem fogadna vissza.

Hosszú másodpercekig nem szabadultunk egymástól, mindketten vágytunk már a másikra, ez az érintésekből, a szívverésből kiderült. Úgy éreztem magam, mint egy kamasz, aki életében először csókol meg egy lányt. Hevesen vert a szívem és libabőrös lettem, ha arra gondoltam, hogy Ő végleg az enyém lehet. Nem akartam, hogy vége legyen, de eltolt magától. Ahogy megláttam az arckifejezését, rögtön a legrosszabbra gondoltam. Rideg volt, nem tudtam volna leolvasni, ha akartam volna sem semmit.

-Baj van? – az oldalamat furdalta a kíváncsiság.

Most jön az a rész, hogy valami átkapcsol az agyában, hátat fordít és elrohan. – gondoltam, de, ehelyett elmosolyodott és megrázta a fejét.

-Ja, nem…Csak…

-Csak? – földbegyökerezett a lábam, nem tudtam mire számítsak.

Halványan újra mosoly ült az arcára, egyik kezét a hátamra vezette, másikat a tarkómra és visszacsókolt.

-Szeretlek… – súgta a fülembe és megölelt.

Nagy kő esett le a szívemről és, most legszívesebben bárhol máshol lettem volna, csak nem egy zajos pub közepén.

-Menjünk haza! – jött a hirtelen ötletem.

-Haza? Minek?

-Kettesben akarok lenni veled, a szüleid meg amúgy sem sok vizet zavarnak! Gyere!

Nem akartam megvárni, amíg beleegyezik, kézen fogtam és kimentünk a tömegből. Ad és Audrey furcsán néztek ránk, amiért egy szám után otthagytuk a parkettet.

-Ti? – kérdezték egyszerre.

-Hazaugrunk, mert Jessie-nek eszébe jutott, hogy otthon hagyta a – ajaj, erre nem gondoltam.

-A telefonomat!

-Igen, otthon hagyta a telefonját! De, mindjárt jövünk.

-Jó, de siessetek vissza!

Bólintottam, gyorsan elmasíroztunk az asztaltól, kikértük a kabátokat és hívtunk egy taxit.

Jessie szemszöge//

Nem volt több erőm! Feladtam! Feladtam a küzdelmet, mert nem lehet az ellen harcolni, akit szeretünk. Később úgyis megtudom, ha rosszul döntöttem, de az az adrenalin, amit akkor éreztem, mikor csókolóztunk, mindent megváltoztatott.

Út közben nem beszéltünk, elég volt, hogy összekulcsolt ujjakkal ültünk egymás mellett. Mikor kiszálltunk a taxiból, a teljesen besötétített házzal találtuk szemben magunkat. Belépve sem volt másképp, miután kizártam az ajtót.

-Hahó, valaki! – bekiabáltam az előtérből, de nem jött válasz.

Lekaptam a cipőmet és végigmentem az üres házon

-Úgy érzem, egyedül maradtunk! – szólt utánam Eric a földszintről, amíg én az emeleten voltam.

Utolsónak hagytam a konyhát és, ahogy felkapcsoltam a villanyt, megláttam egy kis cetlit az asztalon.

„Elmentünk kicsit kimozdulni Audrey szüleivel. Ne várjatok haza, csak holnap reggel jövünk. Puszi, Anya”

Felolvastam hangosan is az üzenetet, majd Eric-re néztem, akinek kaján vigyor terült el a képén.

-Tudod, hogy ez mit jelent? – kérdezte.

-Azt, hogy nekem kell kaját csinálnom?

-Nézőpont kérdése. – nevettünk – Az én nézőpontom azt mondja, hogy a miénk az egész ház!

Könnyedén felkapott, mint egy pihét és felrohantunk az emeletre. A vendégszoba volt közelebb a lépcsőhöz, ezért oda rontott be, lerakott az ágyra és utánam mászott. Édes, forró csókokban egyesültünk újra és újra. Eric kezei életre keltek a combjaimon, de le kellett állítanom, mielőtt elszaladna velünk a ló.

-Eric…még ne!

-Öhm…oké…de, biztos? Túl gyors voltam, túl rámenős?

-Nem, dehogy is, csak, olyan, mintha most járnánk először. – reménykedtem, hogy ezeken a szavakon nem akad ki.

-Akkor, mit csináljunk? – kedvesen mosolygott, tehát valószínűleg nem haragszik.

-Nem akarsz aludni? Most nincsenek itthon a többiek és végre emberi időben ágyba találnék.

-Komolyan aludni akarsz? – nevetett fel hangosan, de csúnyán néztem rá, ezért beadta a derekát.

Köszönetképp adtam neki egy szájra puszit, átöltöztünk, én lekapcsolgattam a lámpákat a házban és visszamentem hozzá. Ő addig megágyazott, együtt bebújtunk a vastag takaró alá és nem sokkal később álomba szenderültünk.

December 24., Szent Este

Másnap reggel Eric nélkül ébredtem, korábban is kelt, mint én és zavart is volt egész nap. Nem tudom, mi lehet a baja, talán az, hogy pár nap múlva vissza kell menjen Stockholmba. A másik gerlepár az éjszaka folyamán nem hozzánk jött vissza, hanem Audrey-ékhoz mentek és úgy döntöttek, inkább ott is maradnak élvezni a Szent Estét a szülőkkel, szűk családi körben és Karácsony másnapján jönnek át hozzánk. Mi anyával főztünk, a fiúk a fociról beszélgettek. Miután megvacsoráztunk, mindenki eltűnt a szobájába, hogy előkészítse az ajándékokat. Az enyémek meg voltak egytől egyig, de Eric-nek nem készültem semmivel. Nem volt tervben, hogy idejön, kibékülök vele és együtt töltjük a Karácsonyt! Eszembe jutott, hogy el van dobozolva egy ajándék Eric-nek, de még régebbről, egy különleges alkalomra. Ennél megfelelőbb alkalom nem biztos, hogy lesz, ezért előkerestem. Az egyik fiókom aljában megtaláltam a kis dobozt, amiben benne volt egy vékony lánc, rajta egy gravírozott gyűrűvel. A felirat: „Our love will never end”. Nem eljegyzési és hasonló szavakkal megilletett gyűrűről van szó, ezért találtam jobbnak láncra fűzni.

Mikor leértem, a többiek már ott sertepertéltek a fa körül, de bevártak az ajándékozással. Hasonlított egy ceremóniára, mindenki átadta, amit szeretett volna, de Eric csak ült, és figyelt. Direkt hagytam a kis dobozkát utoljára.

-Boldog Karácsonyt! – beleültem az ölébe és úgy adtam át.

-Hűha! Nem fog felrobbanni, ugye?

-Hülyéskedsz? Ilyen kis doboz szerinted mekkorát robbanna? – nevettem.

Lassan kinyitotta a dobozt, kivette a nyakláncot és megszemlélte rajta a gyűrűt. Jóleső boldogság töltötte meg a tekintetét és csak annyit bírt mondani:

-Köszönöm…Segítesz?

Segítettem a nyakába akasztani, utána kiszálltam az öléből, leültem a kanapéra, ő pedig a nappali közepére sétált.

-Az a helyzet, hogy én csak egy ajándékkal készültem, de szerintem megértitek majd, hogy miért. Megkeresed Kicsim? Felraktam a fára.

Furcsálltam a helyzetet, de a fához mentem és keresni kezdtem a szememmel. Már majdnem körbeértem, mikor megláttam a lila díszekkel dekorált fán egy kis piros csomagot.

-Ez az?

-Igen, hozd ide légy szíves és nyisd ki!

Anyáék is feszült figyelemmel nézték végig, ahogy lehámozom a piros csomagolást, ami egy sötétkék bársonydobozkát rejtett.

-Megkaphatom? – nyújtotta a kezét a dobozért Eric.

Átadtam neki, ő pedig szónokolni kezdett.

-Tudom, hogy senki sem tökéletes. Ha mindenki az lenne, nem lennének csalódások, nem ismernénk a lelki fájdalmat, ami nélkül nem ismerhetnénk az igazi szerelmet sem. Mi is hibáztunk, talán, majd egyszer nevetünk rajta, de ehhez az kell, hogy együtt maradjunk. – nem tudtam mire akar kilyukadni, a szívem egyre hevesebben kalapált – Én együtt akarok maradni veled, kérdés, hogy te is ezt akarod-e?! Szóval, Jessie Beaumont, velem akarsz maradni életünk végéig? – ennél a résznél féltérdre ereszkedett előttem, ekkor döbbentem rá, hogy mit is tervez – Hozzám jössz feleségül?

Szemem-szám tátva maradt a bámulattól, mikor kinyitotta a bársony dobozkát, amiben egy gyűrű volt. Anya halkan ujjongott, nekem csak egy néma Úr Isten! hagyta el a számat.

-Hogy mit kérdeztél?

Nem habozott, felállt velem szemben, kivette a gyűrűt a dobozból és újra feltette a kérdést.

-Hozzám jössz feleségül?

Éreztem, hogy a könnycsatornáim megnyílnak, ujjamra húzta az ékszert, én kimondtam halkan azt a pár szót, ami mostantól megváltoztatja az életemet.

-Igen Eric Saade, hozzád megyek feleségül!

"A szerelem akár újonnan születik, akár halottaiból ébred, mindig napsugarat hoz, csordultig telíti ragyogásával a szívet, úgy, hogy kiárad a külső világra is!"

/Nathaniel Hawthorne/ 

The End