49.fejezet - It's not goodbye

Sziasztok!

Meghoztam végre az új részt! Annyi változás történt, hogy nem a "What do you take me for?" címet kapta, hanem az "It's not goodbye"-t. Ezt csak a legvégén változtattam meg, és a zene is jobban passzol hozzá. Annyit elárulok, hogy valószínűleg a következő fejezetnek lesz a címe az első változat. :) Más ötletek jöttek, mint, amit akartam írni, de ez nem sokat változtat. :) A Finálé, 50. rész lesz az utolsó, de olyanok is fognak történni, amire egyáltalán nem számítotok! :)

Várom a kommenteket! Nem szemrehányásként, de el kell mondanom, mondtátok, hogy mennyire várjátok a 48.fejezetet és ehhez képest csak 1 komment jött Vanity-tól, amit neki nagyon köszönök, ha jól emlékszem válaszoltam is rá! :) A többieket arra kérem, hogy, aki arra vetemedik, hogy megnyomná a "tetszik" gombot, írjon 1 sor kommentet, vagy chat-be! Mindig várom! Köszönöm, ha írtok nekem!

Kellemes olvasást! :)

Lauren :)

-Te?

-Szia… - halkan szólalt meg, szinte alig értettem.

Visszanéztem a konyhába, szerencsére mindenki zavartalanul folytatta tovább a cseverészést. Lekaptam egy kabátot a fogasról és kiléptem Eric mellé a teraszra, majd behúztam magam után az ajtót.

-Normális vagy? Pont ilyenkor jössz ide? Egyáltalán, minek jöttél? Honnan tudod a címem? – próbáltam nem kiabálni, hogy bent ne hallják meg.

-Ezt nehéz lenne elmagyarázni.

-Kezd az elején! Megvárom!

-Itt? – tágra nyílt szemekkel nézett végig a félig havas teraszon.

-Csak nem képzeled, hogy beengedlek a házunkba?!

-Akkor remélem elég lesz ez a kabát és nem fogsz megfázni.

-Ne félts te engem!

-Rendben. De én szóltam! Ha megfázol, ne engem hibáztass! Szóval…

-Eric? – a hang hallatán megperdültem és Audrey állt a résre nyitott ajtónál.

-Basszus! – szakad ki belőlem.

Vendégem csak intett, nem szólt semmit.

-Ti…itt…mit csináltok? Te meg, hogy kerülsz ide?

-Elég hosszú történet.

-Igen, amit már régen elkezdett volna mondani, ha nem szólsz közbe!

Csúnyán néztem Audrey-ra, hátha visszamegy a házba, de pechemre kiszúrt valamit, ami nekem elkerülte a figyelmemet.

-Mi az a táska?

-Milyen táska? – kérdésemre barátnőm Eric mögé mutatott.

-Hát…Nem foglaltam szállást, hanem egyből idejöttem. Mint már elmondtam a telefonban…hiányoztál.

A mondata végén mélyen a szemembe nézett, és úgy tűnt valamire vár. De mire? Arra, hogy beengedjem? Ne is álmodjon róla!

-Jessie, ha tényleg nem foglalt szállást, ilyen időben engednéd útjára? – biccentett Audrey a kinti hóesésre – Ezt te sem gondolhatod komolyan!

-Biztos, hogy foglalt! Pont ő jönne ide úgy, hogy nincs szállása? Ismerem már ennyire!

-Figyelj én csak beszélni akarok veled! Hallgass meg, utána eltűnök innen!

Miért nem tud kiszállni az életemből? Miért tűnik fel újra és újra? Hogy élje így a másik az életét, ha mindig felbukkan? Kénytelen voltam más döntést hozni, mint amit eredetileg akartam. Lesz, ami lesz.

-Kapsz fél órát. Egy perccel sem többet!

Bólintott és velem az élen beléptünk az előszobába. Anya pillantásával találkoztam először, aki nem is habozott sokáig, azonnal előttünk termett, Audrey meg elhúzta a csíkot.

-Na, még egy vendéggel gyarapodunk? – kíváncsian mérte végig Eric-et, aki nem zavartatva magát, bemutatkozott.

-Jó estét! Eric Saade.

-Eric? – tekintete köztem és a fiú között cikázott – Örvendek! Éppen vacsorázunk, csatlakozol?

-Persze, szívesen! – válaszolta széles mosollyal, közben kezet fogtak.

-Tedd itt le a cuccaidat, ráérsz pakolni!

Na, már csak ez hiányzott! Anyám meginvitálja vacsorára, a jelek szerint éjszaka sem szabadulunk tőle, mi jön még? A mostani érzelmeim szöges ellentétei azoknak, amiket délután éreztem. Mi van velem? Jó lenne, ha eldönteném, mit akarok!

Elindultunk az ebédlőbe és, ahogy sejteni lehetett, anya nem véletlenül hökkent meg Eric neve hallatán.

-Ő…az az Eric? – súgta hátra nekem, mert én voltam az utolsó hármunk közül.

Bólintottam, majd odaérve a többiekhez meghallottam Adam örömujjongását. A jövevény mindenkinek bemutatkozott, majd apával szemben az asztalfőn helyet foglalt…mellettem…mivel, csak ott volt hely. Vesztemre, csak nekem szúrta a szemem, hogy itt van, mindenki más érdeklődve figyelte minden mondatát és a gesztusait. Az akcentusán egyszer-egyszer elnevették magukat, de úgy tűnt jó társaságnak találják. Nagy nehezen leerőltettem a maradék ennivalót, amit a tányéromon félbehagytam és sietve, megköszönve a vacsorát indultam volna a szobámba, de anya közbeszólt.

-Jessie, várd meg, amíg Eric is befejezi és mutasd meg neki az emeleti vendégszobát!

-Az emeletit?

-Igen, ott nyugodtan lepihenhet.

Ebben a lehetetlen helyzetben visszarogytam a székemre és vártam. Tuti, hogy direkt csinálja! Az emeleti vendégszoba…Az enyém mellett van. Ezzel még nem is lenne semmi baj, mert külön helyiségben, ˝távol˝ lennék tőle, de a fürdőszoba közös. Jól elvoltam én benne egyedül, ha vendégeink jöttek, ők is általában családtagok voltak és volt, hogy az én szobámat is átadtam a kényelmük érdekében. Tehát ezzel nem volt probléma, de most lesz, ha meglátom a szobámban! Vagy kulcsra zárom az összes ajtót, amíg itt van, vagy most azonnal elküldöm.

-Mehetünk! – szólt csillogó szemekkel és egy szelíd mosollyal.

Nagy levegőt vettem, felálltam és elindultam az emeletre. Eric a csomagját összeszedve követett. A keskeny folyosó egy pontján megálltam és az ajtóra mutattam.

-Ez az.

-Kint megígérted nekem, hogy kapok fél órát.

-Igen, de akkor még nem volt szó arról, hogy itt maradsz éjszakára.

-Ezt akkor is meg kell beszélnünk!

Szemforgatva tártam ki az ajtót és bementem a szobába. Eric értetlenül a folyosóról bámult rám.

-Mi az? Ott kint akarod megbeszélni, vagy itt bent?

Vette a lapot, bejött utánam. Én az ajtót csuktam, ő lerakta a táskáját, de amint megfordultam szembe találtam magam vele. Meghátráltam, de ő követett és az ajtónak ütköztem. Két karjával körbezárt, homlokát az enyémnek döntötte, aztán megcsapott a már ismerős illata. Szívem szaporán vert, és furcsa érzések kerítettek hatalmukba. Olyan volt, mint régen. Lehunytam a szemem, hogy ne kelljen ránéznem.

-Miért csinálod ezt? Miért zárkózol el ennyire?

-Talán, mert eddig az összes párkapcsolatom a semmibe vezetett? Nem bíztál bennem, anélkül pedig semmi nem működik.

-Tudom, de mondtam már, hogy mekkora barom voltam. Az volt a legnagyobb hibám, hogy visszaengedtelek Angliába. Te is érezted azt, amit én! Le sem tagadhatnád, különben nem sírtál volna.

Itt kicsit eltávolodott, engedélyt adva, hogy kinyissam a szemem.

-Nem azért sírtam.

-Nem? Akkor miért?

-Mert lezártam egy szakaszt az életemben, amivel nem szándékoztam többet foglalkozni!

-Azt ugye tudod, hogy az egészet ott szúrtad el, mikor felhívtál?! Ha nem akartál volna a múltaddal törődni, meg sem fordul a fejedben, hogy felemeld a telefont. A másik meg, nem veszed észre, hogy egyáltalán nem jön össze ez a ˝soha többé˝ szöveg? Hányszor mondtad, most mégis itt vagyok tőled pár centire.

-Függetlenül attól, hogy itt vagy, azt kívánom, bár ne így lenne. – a kilincs után nyúltam, kihasználva az alkalmat, hogy távolabb áll tőlem és nyitottam az ajtót, de az azzal a lendülettel be is csapódott.

Eric észrevette a zárban a kulcsot, ráfordította és a szobában elhajította.

-Engedj ki!

-Így nem mehetsz ki! Hülyeség lenne! Figyelj, ha újra megpróbálnánk…

-Azt felejtsd el! Én nem akarok tőled semmit!

-Ne hazudj magadnak és nekem se, mert a szemeid mindent elárulnak. Szenvedsz Jessie! Már nem az vagy, aki régen voltál. Te segítettél nekem a kórházban, most rajtam a sor! Segítek neked, hogy a régi legyél, akár az én oldalamon látlak, akár másén. Adj egy esélyt nekünk, magadnak, csak egyet!

Na most légy okos! Ezt a szöveget napokig tanulhatta, mit ne mondjak, elég hatásos lett.

-És mi van, ha megadom ezt az esélyt?

-Nem fogok rád nyomulni, nem csinálok semmit, ha te nem akarod, csak had legyek a közeledben, hogy segíthessek. Istenem annyira szeretlek! Ne vedd ezt el tőlem!

Hangjából kétségbeesés sugárzott, meleg ujjait végighúzta arcomon, szemei megteltek könnyekkel.

-Legyen… – egyeztem bele – Holnap elmegyünk Audrey-val és Adam-mel egy szórakozóhelyre, ha gondolod gyere velünk, de most légyszives, engedj ki.

Minden további nélkül megkereste a kulcsot és kizárta az ajtót.

-A szobámban leszek, nincs kedvem visszamenni.

Bólintott, majd kiléptem és átmentem a szobámba. Kicsit egyedül kellett lennem. Ha Eric valamihez ért, akkor ahhoz, hogy mesterien össze tudja kavarni az ember gondolatait. Mind mindig, most is az erkélyemre mentem gondolkodni.

Oké. Már egy lépéssel közelebb vagyok, hogy végrehajtsam a tervem. Sikerülni fog. Minden erőmmel rajta leszek. Tudom, hogy hazudtam neki a szállást illetően, de ez életbevágó volt. Szenteste talán megbocsájtja, mert Karácsony mégis a szeretet ünnepe.

Elővettem a táskámból egy kényelmesebb öltözéket és úgy döntöttem, lezuhanyozok. A szobámhoz tartozó fürdőt hamar megtaláltam, viszont, ahogy beléptem, mintha minden ismerős lett volna. Egy illat. Ez Jessie illata. A tükör előtt meg is találtam a parfümjét és egyéb más cuccait, amik az én fürdőmben is megfordultak már. De ezt nem egészen értem. Mit keres itt a parfümje? Ez az ő szobája lenne? Azonnal elfoszlottak a kételyek, amikor motoszkálást hallottam. Feltűnt a másik ajtó, amiről még nem tudom, hova vezet. Kissé félve, de lenyomtam a kilincset és bekukucskáltam. Egy másik szoba. Csak egy asztali lámpa égett, de tökéletesen bevilágított mindent és kellemes félhomályt varázsolt. Halkan beléptem és megcsapott a hideg levegő. Egy erkélyt pillantottam meg, ahol kirajzolódott a számomra már ismerős alak. Nem szóltam neki, inkább ugyanolyan csendben, mint ahogy jöttem, visszamentem zuhanyozni. Gyorsan kész lettem hajmosással együtt, közben azért imádkoztam, hogy ő legyen még ott. Felvettem egy fehér pólót a fekete melegítő együttessel, kicsit megtöröltem a hajam és bemasíroztam Jessie szobájába. Az erkélyajtó még mindig nyitva volt, ő a korlátnak támaszkodott nekem háttal, úgy szólítottam meg.

-Nem félsz, hogy megfázol? – hangom hallatára hirtelen perdült meg, és rémült képet vágott.

-Hogy jöttél be?

-A fürdőn keresztül. – mellé léptem, szeméből sugárzott a zavartság – De nem feleltél a kérdésemre.

-Nem fázom. Inkább neked kéne bemenni, mert vizes a hajad.

-Azzal ne törődj. Na, gyere, tényleg nem akarom, hogy bajod legyen. – óvatosan megfogtam a karját, és húztam volna befelé, de remegett – Te reszketsz!

-És akkor mi van? Mindenki szokott reszketni.

-Csak nem tudlak rávenni, hogy begyere velem?

-Nem!

Karba tette a kezét, és meredt maga elé, mint egy durcás kislány. Ennyire megviselték volna a történtek? Hogy te mekkora idióta vagy Eric Saade!

-Kicsim, én csak jót akarok neked, ezt az előbb is elmondtam. De tudod mit? Ha te maradsz, én is maradok. Nem fogom hagyni, hogy fagyoskodj!

Nem szólt semmit, szeme sarkából nézett rám. Széthúztam a felsőm cipzárját, aztán kérdeztem.

-Szabad?

Még mindig némát játszott, de meg kellett próbálnom. Mit veszíthetek? Maximum felpofoz. Olyan közel mentem hozzá, amennyire csak tudtam. Nem nézett a szemembe, mióta kint vagyok próbálta kerülni a tekintetem. Felsőm két oldalát Jessie felé vezettem és a hátán kereszteztem. Magamhoz húztam, a testünk összeért, de karjai még mindig össze voltak fonódva. Minden ízében remegett, ami szerencsére pár perc után megszűnt. Nem szóltam semmit, az ő példáját követtem. Nem telt bele öt perc és megmozdult, majd hideg kezeit megéreztem a derekamon. Beleborzongtam. És még azt mondja, hogy nem fázik! Fejét a mellkasomnak döntötte, úgy szorított magához.

-Így jó?

Előbb bólintott, aztán jött a halk válasz: -Igen…

Mérhetetlenül nagy boldogság töltött el, legszívesebben csókoltam volna reggeltől estig, de nem tehettem. Ő diktál. Hosszú perceken keresztül álltunk így és néztük a hóesést.

-Eric…

-Tessék?

-Emlékszel…a reptéren…valamit elkezdtünk, de nem éppen szép vége lett… – kicsit engedett az ölelésből, hogy a szemembe nézhessen.

-Persze, hogy emlékszem.

-Nem akarod befejezni?

A kérdés hallatán nem is kellett több. Szorosan magamhoz húztam és finom mozdulattal birtokba vettem ajkait. Mint éhező farkas, faltam a csókjait és nem tudtam vele betelni. Kezeit felfelé haladva végighúzta testemen, végül a tarkómnál belefúrta ujjait, még mindig vizes hajamba. Egész testemet átjárta egy ismerős bizsergés. A sok ˝viszlát˝ még nem a búcsú ideje volt.