48.fejezet - Sleepless

Sziasztok!

Még egyszer bocsánat a késésért! Most már itt van a fejezet, nem is beszélek annyit! :)

Kellemes olvasást! :)

Lauren :)

Eric szemszög//

Már vagy egy hónapja annak, hogy nem láttam, nem hallottam felőle. Akkor voltam a legnagyobb barom, amikor hagytam őt elmenni. Hogy lehettem ilyen hülye? Neki köszönhetem, hogy nem csináltam oltári nagy hülyeséget. Sikerült kibékülnöm a csapattal, koncertek végeláthatatlan tömkelegén átverekedtük magunkat, de mégis valami más. Nincs, aki ott várjon a backstage-ben a szünetekben, nincs, akihez éjjelente hozzábújjak, nincs, akit megöleljek, ha valami bánt és ez nagyon hiányzik. Az új lakás is mit sem ér nélküle?! Molly-val minden kapcsolatot megszakítottam. Elegem lett belőle, hogy nyomozott utánam és a hisztijeit sem lehet a végtelenségig elviselni!

Most lehet, hogy őrültségre készülök. Ki tudja, ezzel a tettel akár meg is alapozhatnám a jövőmet. Adam és Audrey Jessie-nél töltik az ünnepeket, én pedig Tom egyik lelkesítő beszéde után döntöttem ez mellett. Nem hagyhatom elszalasztani a lehetőséget! Mindent meg fogok tenni, hogy véghezvigyem, amit elterveztem! Túlságosan rosszul nem sülhet el, de mindent meg kell próbálnom. Sajnos a Karácsonyt nem tudom a családommal tölteni, de szerencsére megértették, hogy ez mennyire fontos nekem.

Kikászálódtam az ágyból, a fürdőszobába mentem és farkasszemet néztem a tükörképemmel.

-Ma elutazol Saade! Nem szabad kudarcot vallanod!

Levettem a vékony melegítőalsót, és a rövidujjút, amit pizsamának használtam és beálltam a zuhany alá. Engedtem magamra a forró és a hideg vizet gyors váltásban, hogy minél előbb felébredjek. Hajszárítás és fogmosás után felvettem a kikészített ruhát, ami egy fekete farmerból, fehér ingből állt a hozzá illő piros nyakkendővel. A hajammal nem foglalkoztam annyit, úgysem úgy áll, ahogy én akarom. Egy kis zselét tettem rá, aztán cipő, dzseki és irány a nagyvilág! Egy kis utazótáska volt velem, semmi más. A kocsit a reptéren hagytam, a másikat meg már egy hete lefoglaltam a szállással együtt. Se a reptéren, se a repülőn nem ismertek fel Hál’Istennek, így végre lehetett egy nyugodt repülőutam, ami viszonylag gyorsan el is telt. Leszállás után megkerestem a bérelt autót a parkolóban és a hotelba mentem. Eddig csak egyszer jártam itt, akkor sem én vezettem és nagyon furcsa volt a jobb oldali kormány és az egész fordított közlekedés, de GPS segítéségével ezen az akadályon is túljutottam. De a legnagyobb buktató még mindig hátravan! A kocsit leállítottam a hotel pakolóházában, aztán mentem a recepcióra. A szobát elfoglalva felhívtam Tom-ot, hogy minden rendben, ne aggódjon, egyben vagyok, satöbbi…Erőt kell gyűjtenem, nem futamodhatok meg. Most nem! Légy férfi Eric! Ha ezt elszúrod, utána sirathatod egész életedben! Nem potyára jöttél ide, hanem egy kitűzött céllal!

Fel alá mászkáltam a szobában, nem tudtam egyhelyben maradni. Cikáztak a gondolataim, hogy mi lesz majd, jó döntést hoztam e?! Ez mind akkor derül ki, ha már ott leszek! Mert ott leszek! Semmi és senki nem állíthat meg, maximum én magam. Este nyolckor…kezdődik!

Jessie szemszög//

-Anya, apa, elmentem!

-Biztos, hogy ne menjek el veled? Elég régen vezettél utoljára… – mondta apa, aggodalommal telt hangon.

-Menni fog! Nyugi! Majd érkezünk! – köszöntem el mosolyogva, mert már alig bírtam magammal az izgatottságtól.

Beültem a kocsiba és egyenesen a reptérre mentem. Nincs fél óra az út városon belül. Este hatkor száll le a gépük, maximum hétre hazaérünk, nyolckor vacsora. Csak már tartanánk ott! Nagyon hiányoztak! A terminálban leültem a kivetítővel szemben, ahol láthatom, hogy melyik gép mikor száll le. Nem volt más dolgom, mint várni. Negyed órán belül fel is tüntették a landolt stockholmi járatot. Kb. még negyed óra, amíg onnan kiérnek, aztán irány haza!

Kis idő múlva ki is léptek az egyik kapun, barátnőmmel örömujjongással üdvözöltük egymást, amire Ad szemforgatással jelezte, nem vagyunk normálisak, hogy a repülőtér kellős közepén nekiállunk sikongatni. Az üdvözlések után a kocsi csomagtartójába bepakoltunk és hazafelé vettük az irányt, közben minden féléről beszélgettünk. Audrey többek közt már töri a svédet, főiskolára is ment, amibe – mint nekem – Tom volt a segítségére Adam mellett. Én a fősulit Londonban folytattam, szóval volt miről beszélgetni.

Alig értünk haza, a szülők egyből megrohamoztak minket. Már Audrey szülei is ott voltak, úgyhogy egy szép fogadtatásban volt részük. Bementünk, megmutattuk a vendégszobákat, aztán a fiúk elkezdtek beszélgetni a fociról, mi lányok pedig elvonultunk a nappaliba.

-Jól utaztatok? – ölelgette meg a lányát Mrs. James.

-Persze, nem volt semmi gond. Jut eszembe Jessie, beszélhetnék veled?

-Igen, menjünk a szobámba.

Felmentünk az emeletre, becsuktam az ajtómat, de Audrey rá is zárta. Mi van itt?

-Minek zártad be?

-Olyan témáról van szó, amihez nem kell több ember, csak te és én. Még Adam sem.

-Pontosabban? – nem bírom, ha kertel.

-Mi van Eric-kel?

-Eric-kel?

-Igen! Nagyot kérdeztem?

-Nem, de nincs vele semmi. Nem beszélünk.

-Áhá. Akkor már értem, miért kérdezget mindig rólad!

-Rólam?

-Süket vagy, vagy mi? Akár hiszed, akár nem, szerintem még mindig beléd van esve! És ne akard bemesélni, hogy te nem követed nyomon a mindennapjait! Meg mesélt arról is, hogy…khm…mit csináltatok a reptéren.

-Megáll az eszem! Ez most komoly? Képes utánam nyomozni rajtad keresztül? És nem követem őt sehol! Épp elég volt elfelejteni, nem még nézegessem, hogy éppen mit csinál. – kikeltem magamból, bár nem mondtam igazat, jobbnak láttam ezt a hazugságot mondani.

-Nem nyomoz, csak érdeklődik, hogy hogy vagy, nincs-e valami bajod?

-Hihetetlen. Tudtommal ő volt az, aki kitessékelt a lakásából, hozzáteszem jogosan. Én elmentem, akkor ő most mit akar?

-Nézd Jessie! Egyik este beszélgettünk Eric-kel erről és nagyon bánja már, amit tett és belátta, hogy igazad volt. Nem nekem kéne ezeket elmondani, de elég kicsi az esély rá, hogy valamikor idejönne, és jobbnak láttam erről beszámolni! Damien-t is felhívta. – nem tudtam megszólalni, nem is akartam, mert csak úgy áradt belőle a szó – Bocsánatot kért, tőle, amiért olyan görény volt, bár én nem tudom miket mondott neki akkor, de a lényeg, hogy újra barátok. Molly-t végleg lerázta magáról, igazság szerint teljesen új lappal indult az élet felé. Csak…

-Csak? – soha nem sül ki belőle jó, ha elhallgat.

-Csak az új életéből hiányzik valami, vagy valaki.

-Ha most rám célzol, akkor kicsit mellé lőttél. Ő is ugyan olyan zsákutca volt, mint Jackson!

-Lehet, hogy így érzed, de utólag gondold végig. Jackson miért volt veled?

-Már én sem tudom.

-És Eric? – nem tudtam mit válaszolni, hirtelen zúdított mindent a fejemre, kis várakozás után tőle kaptam választ – Tudod miért volt veled Eric? Elsősorban, nem a külsőd miatt. Nem. Magad miatt! Amit felé mutatni tudtál. Rá sem lehetett ismerni, mikor összejöttetek! Szinte repkedett a boldogságtól. Ugyanilyen voltál te is. Nem szeretted őt, mint popsztárt, de emberileg azt hiszem sokkal többet kaptál tőle, mint gondolnád. Ha egyszer, utoljára beszélnél vele, lehet, hogy meg lehetne menteni ezt a kapcsolatot.

-Azt felejtsd el! Volt rá elég alkalma, ő is kereshetett volna, ha annyira érdeklem. De nem így volt. Ezt a témát most befejeztem.

Kizártam az ajtót, szélesre tártam és Audrey-t előre engedtem, de én nem mentem ki. Ő ebből nem sejtett semmit és amikor kilépett, visszazártam az ajtót.

-Jessie, mit csinálsz? Nyisd ki az ajtót! Hallod?

Folyamatosan dörömbölt az ajtómon, de nem nyitottam ki. Fenébe is! Minek kellett megint felhozni ezt a témát?

-Menj le, nemsokára megyek utánad! Egyedül kell lennem!

-Ne csinálj butaságot! Engedj be légyszíves!

Ez után nem foglalkoztam vele, hogy mit csinál, egy kabátot kivettem a szekrényemből és kiültem az erkélyen a székembe. Nem akartam mást, csak sírni. Lehet, hogy mégsem a semmiért csattant el az az utolsó csók? Lehet, hogy tényleg érez még valamit irántam? Habár nem tudom, hogyan reagálnék, ha egyszer megjelenne, de…Nagyon hiányzik. Ebben az egy hónapban, hiába voltak körülöttem a szüleim, a csoporttársaim, teljesen elveszettnek éreztem magam. Lehet, hogy meg kéne keresnem? Fel kéne hívjam? De mit mondok neki?

Felpattantam a helyemről, letöröltem a pár könnycseppet, ami lefolyt az arcomon és a lépcsőhöz siettem. Audrey az anyákkal folytatott eszmecserét, valószínűleg rólam, mert csaknem suttogtak.

-Audrey, gyere segíts nekem!

Nem is kellett neki több, felfutott a lépcsőn és visszamentünk a szobába.

-Mit segítsek? Te sírtál? – kikerekedtek a szemei, de gyorsan elhessintettem a témát.

-Semmiség. Szóval…A véleményedet szeretném kérni.

-Mond csak!

-Végiggondoltam nagyjából ezt az Eric dolgot és…igen, próbálom követni minden lépését és nem telik el nap, hogy ne gondoljak rá. De mindent, amit csak lehetett kitöröltem a laptopból, telefonból. A képeket, a zenéit, a számát…

-Fel akarod hívni? – szélesen elvigyorodott.

-Nem tudom.

-Figyelj, én felhívom és, ha csak egy semleges beszélgetést akarsz, mondjuk…kívánj neki kellemes ünnepeket.

-Jó, ez jó lesz.

-Akkor hívom. – elő is kapta a telefonját, de megállítottam.

-Ne, még ne! Várj egy kicsit! Mindjárt jövök.

Újra kimentem az erkélyre és mély levegőket vettem. Nem szabad elsírnom magam, de most sem állok túl messze tőle. Audrey felé fordultam és megálltam az ajtóban. Végig engem figyelt, egy percre sem vette le rólam a tekintetét.

-Jólvan, hívjuk!

Beleegyezőn bólintott, majd tárcsázott. Bíztatóan rámmosolygott, de már most kételkedtem benne, hogy jó döntés volt.

-Szia Eric!...Igen, minden rendben…Tudom, hogy Adam hívott, de ez most más. Van itt valaki, aki beszélni szeretne veled.

Remegő kézzel vettem át a telefont, aztán beleszóltam. Kicsit elfordultam, hogy Audrey ne lássa a reakcióimat, amiket még esetleg én sem veszek észre magamon.

-Szia.

-Jessie?

-Kellemes Ünnepeket!

-Neked is! Ezzel most megleptél. Nem számítottam a hívásodra.

Lassan körbenéztem a szobában, de Audrey-nak hűlt helye volt.

-Remélem nem zavartalak. Csak ennyit akartam.

-Ne, Jess, nehogy lerakd! – nem raktam le, de egy szót sem szóltam – Hogy vagy? Minden rendben?

-Igen, mondhatjuk. Veled mi a helyzet?

-Beindult az üzlet szerencsére. Rengetek fellépésem volt az elmúlt pár hétben. De, még mindig nem kerek a történet.

-Ezt hogy érted?

-Nagyon hiányzol…

-Ezt most hagyd abba!

-Ha abba hagyom, akkor is igaz. Kínszenvedés minden nap nélküled!

-Eric kérlek fejezd be!

-Csak mond azt, hogy te nem így érzel és leteszem!

-Boldog Karácsonyt! Szia!

Kinyomtam, nem bírtam tovább hallgatni. Elnyúltam az ágyamon, a telefont magam mellé dobtam. Nem tudtam felfogni, amiket mondott. Annyira abszurd.

-Már le is raktad? – kukkantott be barátnőm az ajtón.

-Igen.

-És? – lehuppant mellém az ágyra és kíváncsian mosolygott.

-Semmi.

-Mi az, hogy semmi? Miket kérdezett?

-Hát, hogy hogy vagyok, minden rendben van-e? Nem akartam bunkó lenni, ezért én is visszakérdeztem.

-Aha…és most jönne a lényeg. Jól sejtem?

-Jól… – nem tudtam, hogy elmondjam-e, de el akartam.

-Jessie! Bökd már ki!

-Azt mondta, hogy hiányzom neki.

-Tovább! – utasított.

-És, hogy ˝kínszenvedés minden nap nélkülem˝ - mutogattam idézőjelet a levegőben.

-Aztán?

-Aztán leraktam…

-Te meghibbantál? Itt lett volna az esélyetek, hogy kibéküljetek és te lerakod a telefont?! Normális vagy?

-Nem bírtam hallgatni! Nekem is hiányzik, de mit csináljak? Nem ingázhatok állandóan Stockholm és London között. Nekünk nincs közös jövőnk!

-De lenne! Most szalasztottad el talán az utolsó lehetőséget!

-Majd túlesünk rajta! Azért, mert szétmentünk nem áll meg a világ! Emiatt pedig nem szeretnék veled összeveszni, úgyhogy menjünk le. Már biztosan kész van a vacsora.

-Jaj, te… – megingatta a fejét és szorosan megölelt.

Legalább egyet értünk, hogy emiatt ne veszünk össze. Miután kicsit lehiggadtunk lementünk az ebédlőbe, ahol anya fenségesnek ígérkező menüje várt minket. Mindent volt itt, amit szemed-szád megkívánt. Mit ne mondjak, kitett magáért. Apa asztalfőre ült, mellé – jobbról, ballról – Audrey apukája és Adam, Mr. James mellett a felesége foglalt helyet, a sort pedig anya zárta. A másik oldalról Ad mellett Audrey és végül én. Így mindenki megtalálta a partnerét és nem beszéltünk keresztül-kasul egymáson. Audrey és Adam meséltek inkább, a többiek hallgatták őket, én meg észrevétlenül merültem el a gondolataimban. Épp, hogy nem elkezdtem sajnálni magam, hogy mekkora lúzer vagyok, menekülök már saját magam elől is és páran egy gyenge, kis hülye libának néznek. Nem baj. Meg fogom mutatni mindenkinek, hogy össze tudom szedni magam! Bármi áron, de sikerülni fog! Sikerülnie kell! Nem fogok nyafogni egy fiú miatt!

-Jessie! – anya zökkentett ki a mélázásból.

-Tessék?

-Kinyitnád az ajtót? Csengettek. Apád nagyon belemélyült a beszélgetésbe. Én hozom a desszertet.

-Persze, nyitom.

Nem is hallottam, hogy csengettek, de alig álltam fel, megint megnyomták a csengőt. De sürgős valakinek!

-Ki lehet az, aki még Karácsony környékén sem hagyja nyugton az embert, ráadásul este nyolc után?! Remélem sürgős! – gondolkodtam hangosan.

Odaértem az ajtóhoz, lenyomtam a kilincset, de aki ott állt…rá számítottam a legkevésbé. Fekete farmer, fekete dzseki, ami nem volt összehúzva és kilátszott alóla a fehér ing és a piros nyakkendő. Szelíden elmosolyodott és barna szempárjával fogva tartotta az enyémet. Nem hiszem el! Ezt nem akarom elhinni! Biztosan egy rossz álom az egész! Ébresszenek fel!

Miután a kábulattól magamhoz tértem, csak ennyit bírtam kinyögni:

-Te?