43.fejezet - Alku

Sziasztok!

Na, meghoztam a friss fejezetet! Sikerült átírnom, de még így sem vagyok vele teljesen megelégedve. :/ Remélem azért nektek tetszeni fog! :) Komikat kérek, kíváncsi vagyok a reakciótokra a fejezet végével kapcsolatban (nem ér elolvasni előre), meg persze, hogy szerintetek, hogy sikerült.

Sok puszi nektek és kellemes hosszú hétvégét! :)

Üdv: Lauren :)

Beléptem az ajtón és a csillogó barna szemébe ütköztem. Arcára azonnal ráfagyott a mosoly és helyette egy komor ábrázatra váltott. Földbe gyökerezett a lábam, nem bírtam beljebb menni a kórteremben. Kezeim még mindig remegtek.

-Szia Eric! – köszöntem halkan.

-Ő lenne az a nagy meglepetés?

-Úgy gondolom sok mindent kéne megbeszélnetek. Nem is zavarok tovább! – jelentette ki Tom, és távozott.

-Ne már, gyere vissza! - kiabált kétségbeesetten és dühösen, de csak az ajtó csukódását kapta válaszul.

Pár percig némán néztünk magunk elé és mivel nem úgy látszott, hogy hajlandó lenne megszólalni, én törtem meg a csendet.

-Hogy vagy?

-Ugyan Jessie, ha nem érdekel, minek kérdezed?

-Honnan veszed, hogy nem érdekel? – mentem közelebb az ágyához.

-Minek jöttél ide? – emelte meg a hangerejét és szúrós tekintetét az enyémbe mélyesztette.

-Tom felhívott, ő mondta, hogy kórházban vagy. Ezután nem volt kérdéses, hogy jöjjek-e.

-Pedig jobban tetted volna, ha maradsz, ahol vagy! Van, aki mindig mellettem van és szeret, veled ellentétben!

-Tényleg? És hol van most? Mert én nem látok magamon kívül senkit! – erre nem adott választ, csak meredt maga elé és a takarójával babrált – Tudom, hogy megint összejöttetek Molly-val, de ha annyira szeret, mint ahogy elmondja, akkor miért nincs most itt?

-Honnan tudjam? Ha nem tűnt volna fel, itt fekszem tegnap óta és nem találkoztam vele. Előbb utóbb úgyis megtudja, hogy mi volt, hogy volt és akkor idejön.

-Ne áltasd magad! Szeret téged egyáltalán? Vagy csak a pénzed kell neki és a hírneved?

-Ezt azonnal fejezd be!

-Nem Eric nem fejezem be! – fordítottam még komolyabbra a szót – Nyisd már ki a szemed! Komolyan nem veszed észre, hogy csak játszadozik veled?

-Miért, te nem ezt csináltad?

-Hát nem! Egyszer hibáztam, és most mindenki ennek issza a levét. Ezért jöttem vissza, hogy megpróbáljak mindent visszacsinálni!

-Azt hiszem ezzel elkéstél! Már nincs csapatom, nincs barátnőm, még Tom talán az, aki mellettem van. Végiggondoltad, hogy mekkora lavinát indítottál el? – szűkítette össze a szemeit.

-Nem kellett volna összevessz a csapattal. Tudtommal egy sztárnak meg kell tanulnia a munkáját és a magánéletét különválasztani.

-Jó, akkor szerinted mit kéne csinálnom? – kérdezte gúnyosan.

-Békülj ki a fiúkkal! Nem érdekel, hogy velem nem akarsz, de a srácok megérdemelnék.

-Ezt most komolyan mondod? Azok után, amit műveltek, én kérjek bocsánatot?

-Gondold végig! Miért mentek el tőled? Egy részt miattam, de a másik feléről te tehetsz. Nem hanyagoltad el őket egy kicsit?

-Nem!

-Egész biztos? – próbáltam végre felnyitni a szemét a gyors válasza után – Nem érdemelték meg, hogy így bánj velük.

Megcsörrent a telefonom, gyorsan kikutattam a táskámból és fogadtam a hívást.

-Ezt fel kell vennem. Szia anya!

-Szia! Itt járt Molly.

-Molly? Te most hülyéskedsz?

-Az előbb ment el. Téged keresett. Mikor hazaértem, már itt volt, csak nem volt, aki ajtót nyisson neki – darálta el a mondatot.

-Nem tudod hova ment?

-Nem, de mostantól számítsatok rá, hogy egyszer megjelenik!

-Köszi, hogy szóltál!

-Szívesen! Jobbulást Eric-nek!

-Átadom! Szia!

Kinyomtam a hívást és a popsztár felé fordultam.

-Anya jobbulást kíván és...

-És?

-Megvan Molly.

-Mi? – kúszott fel egy oktávval a hangja – Hol van?

-Londonban. Nálunk járt. Engem keresett, valószínűleg azért, hogy kioktasson. Na, még most is biztos vagy benne, hogy szeretetből van veled? Ha valakit szeretek, akkor nem hagyom el a legnagyobb vészhelyzetben.

-Most már elegem van belőled! Te okoztál mindent és itt papolsz nekem? Tűnj el innen, mielőtt hívom a nővéreket!

Ezek a szavak igencsak szíven ütöttek, de nem kezdtem el sírni. Visszafojtott lélegzettel komoly elhatározásra jutottam.

-Addig nem szabadulsz meg tőlem, amíg ki nem békültetek! Erről gondoskodom!

Az ajtóhoz léptem és köszönés nélkül távoztam a kórteremből. Lementem a lifttel a földszintig és a bejárattól nem messze Tom autója parkolt. Gyorsan beültem mellé, aztán indította is a motort.

-Na, hogy ment? - szegezte rám kíváncsi pillantását.

-Sehogy. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy bocsánatot kéne kérjen a csapattól, de nem tudom mennyire hatotta meg.

-Majd, ha lenyugszik talán megjön az esze. Mindenesetre nagyon köszönöm, hogy megpróbáltad.

-Viszont, van egy hírem. Hívott anya, hogy Molly ott járt nála és engem keresett, de részleteket nem tudok.

-Meddig képes még elmenni? Az eszem megáll! Lerí róla, hogy nem szereti Eric-et, de úgy birtokolja, mintha másé nem is lehetne.

-Ő pedig ezt nem veszi, vagy nem akarja észrevenni.

Elhagytuk a parkolót, aztán a városban cikázva a gondolatainkba merültünk. Tom-nak egy kis dolga volt a stúdióban, én meg a kocsiban várva írtam egy sms-t Audrey-nak, hogy itt vagyok. Hamar választ is kaptam és megbeszéltünk egy találkozót a háztömbjétől nem messze lévő kávézóban, de mivel dolgozik, csak este ér rá.

A sofőr visszaért és elindultunk az ideiglenes otthonomba. Az izgalom és az éjszakai nem-alvásom eléggé kimerített. Amint beértünk a házba, Tom berakott egy előkészített pizzát a sütőbe, én pedig a szobámba mentem. A bőröndből vettem ki egy váltóruhát és a fürdőbe mentem. A sarokkádat teleengedtem forró vízzel és próbáltam benne kicsit ellazulni. Közben Eric utolsó szavain járt az eszem: „Elegem van belőled!”, „Tűnj el innen!”. Valahogy rá kell vennem, hogy béküljön!

A kád szélének támasztottam a fejem, mikor kopogtak a fürdőajtón.

-Jessie, kész a pizza! Felhozzam, vagy lejössz a konyhába?

-Lemegyek! – azzal kipattantam a vízből és villám módjára készültem el.

Hamar lent voltam, mert a gyomrom már igencsak jelzett. A konyhába érve ugyan úgy tátva maradt szemem-szám, mint mikor a házat és a szobát láttam meg. Mindenből a legmodernebb eszköz volt megtalálható. Középen egy pulttal, ami arra is szolgált, hogy elválassza az ebédlőt a konyhától.

-Tom, be tudnál vinni este hat óra fele a városba?

-Persze, semmi akadálya. Úgyis be kell mennem a városba egyeztetni a szponzorokkal és a szervezőkkel az elmaradt koncert miatt.

Molly szemszög//

Másnap reggel kicsit később ébredtem, megadtam magamnak a lustálkodás lehetőségét ha már itt kell lennem még három napig. Délutánra terveztem a látogatást a börtönbe, így most letusolok és ráérek elkészülni.

Frissen, üdén léptem ki a szobám ajtaján és lementem a hotel éttermébe. Reggeli gyanánt egy zöldségsalátát rendeltem, aztán megtudakoltam a pincérfiútól, hogyan juthatok el a börtönhöz. Nem volt túl messze, ezért gyalog mentem. Beléptem az épületbe, ahol egy talpig felfegyverkezett nő lépett elém.

-Segíthetek?

-Igen, látogatni jöttem.

-Fáradjon oda a pulthoz, a hölgy majd segít.

Bólintottam és odatipegtem.

-Jónapot! – köszönt előre.

-Jónapot! Jackson William-hez jöttem.

-Rendben, azonnal felszólok, hogy hozzák le. Egy úr elkíséri, ahol beszélhet Jackson-nal.

A nő tárcsázott, aztán jött is egy férfi, akinek a háta mellett egy kétajtós szekrény elbújhatott volna. Egy hosszú folyosón kísért végig, aminek az elején és végén is vastag rácsos ajtók díszelegtek. Egy ajtót nyitott ki előttem a férfi és ridegen közölte, hogy „Tíz perc!”. Jackson egy asztalnál ült és szemei kikerekedtek, ahogy meglátott.

-Jézusom Molly! Te meg mit csinálsz itt?

-Hát nem jó kedvemből jöttem, ezt elhiheted – ültem le vele szemben – Végre jól alakultak a dolgok, erre a kis barátnőd megint bekavart.

A reakciója csak egy hangos nevetés volt.

-Semmit nem tudsz nélkülem megcsinálni?

-Dehogynem! Elértem, hogy szakítsanak. – jelentettem ki elégedetten.

-Te most viccelsz? Azt hiszed olyan sokáig fog ez tartani?

-Igen, mert újra együtt vagyok Eric-kel. Csak most van egy kis probléma, amit meg kell oldanom, de úgyis én győzök!

-És mi a probléma?

-Eric kórházban van, én meg itt vagyok és nem tudok visszamenni, mert nincs járat.

-Csak azt ne mond, hogy Jessie van a dalospacsirtád mellett?! Molly, minek jöttél ide, ha a srác kórházban van?

-Hogy kioktathassam azt a kis ribancot és megtudja, hogy hol a helye! – fakadtam ki.

-Héj, vigyázz, hogy beszélsz! De azzal, hogy idejöttél, elvágtad magad alatt a fát. Tuti békülés lesz, ha nem mész vissza időben!

-Szerinted mégis hogy menjek, ha nincs mivel?

-Van egy haverom, aki kisgéppel viszi az utasait, némi zsebbevalóért. Próbálkozz nála. Chris Stewart. Telefonszámot nem tudok adni, nem kalendár az agyam. - dőlt hátra a székében.

Memorizáltam a nevet, aztán felálltam.

-Hova mész? Még van pár percünk.

-Meg kell keresnem ezt a srácot. Most túl drága az időm.

-Te tudod, de ha Jessie-nek egy haja szála görbül, akkor találkozunk, megértetted?

-Mi ez a fenyegető hangnem? Azt hittem bízol bennem. – Mi volt ez? Úgy mondta, mintha ölni akarna.

-Bízom, de nem eléggé. Úgyhogy vigyázz csajszi!

Kikopogtam az ajtón, Jack-et visszavezették a kalitkájába, engem meg a bejáratig kísért ugyan az a fazon, akivel bementem. Azonnal a hotelbe vettem az irányt, és amint beértem, megkértem a recepcióst, hogy nézzen utána. Kellett egy telefonszám. Vissza kell mennem, minél előbb. A szobámba leültem az ágyra a telefon mellé és vártam. Nem voltam képes mást csinálni. Kb. negyed óra múlva csörgött is.

-Jónapot Miss Sandén! Utánanéztem a telefonszámnak. Egy kis repülőtéren dolgozik az illető. Van papírja és tolla?

-Persze, mondhatja.

Lediktálta a címet és a számot, aztán lecsaptam a kagylót. Összeszedtem azt a pár cuccom, amit magammal hoztam és újra a telefonért nyúltam. Tárcsáztam a számot, és egy kedvesnek tűnő férfi hang szólalt meg a másik végén.

-Christian Stewart, Londoni Kisrepülőtér. Miben segíthetek?

-Jónapot! A nevem Molly Sandén és egy sürgős fuvarra lenne szükségem, Stockholmba.

-Stockholmba? És mennyire sürgős?

-Minél előbb annál jobb.

-Nem terveztem mára repülést, de estére be tudom suvasztani. Tudja a címet?

-Igen, tudom.

-Akkor, ha hét órára ide tud jönni, elviszem. Az árat majd megbeszéljük.

-Rendben, pontban hétkor ott leszek! Viszhall!

Hamar eltelt az idő. Lemondtam a repjegyemet, aztán lementem, már a csomagjaimmal és kijelentkeztem. Átmentem a bárba, kértem egy italt és leültem egy számítógéphez. Mint egy internetkávézó. Ránéztem a rajongói oldalaimra, ahol mindenki azt kérdezte, hova tűntem. Mi közük hozzá? Nem tartozom senkinek sem elszámolással! Mielőtt még jobban felidegesítettem volna magam, leültem inkább egy üres asztalhoz és ott vártam, hogy a taxim megérkezzen. Kis idő múlva a recepciós szólt, hogy mehetek. Kocsiba ülve a sofőr kezébe nyomtam a cetlit, és elindultunk. A város területéről kiérve láttam meg a kisebb méretű repülőket egy hatalmas placcon. Pontban hetet ütött az óra, mikor kiszálltam a taxiból. Rendeztem a számlát és a következő pillanatban egy magas, sötét hajú, kék szemű férfi lépdelt felém.

-Molly Sandén?

-Igen, én vagyok.

-Helló! – fogtunk kezet – Ugye tudja, hogy nem lesz olcsó a kívánsága, főleg, hogy ilyen csinos?! – pásztázott végig a tekintetével, amibe épp, hogy nem belepirultam.

-Ha csinos vagyok, akkor nem kevesebbet kéne fizetnem?

-Jöjjön, menjünk be az irodába, majd ott megbeszéljük.

Elindultunk az épületek felé, közben már jócskán sötétedett és hideg is volt. A kis helységben, amit irodának nevezett ki kellemes meleg volt. Az asztal egyik felére ült ő, vele szemben én foglaltam helyet.

-Szóval, mennyibe is kerülne az út Svédországba?

A papírjait nézegette, aztán megszólalt:-Nyolcszáz font.

-Hogy mennyi?

-Sajnálom, de olcsóbban nem igazán tudom elvinni. Nagyon drága az üzemanyag ezekhez a gépekhez.

Gondolkodóba estem. Vissza már nem megyek a hotelbe, de nyolcszáz fontot sem fogok fizetni! Mire eszembe jutott egy ötlet.

-Alkut ajánlok.

-Na, ez érdekel! – csillant fel a szeme, és felkönyökölt az asztalra.

-Az előbbi kis hozzászólásából ítélve tetszem magának, nem? - álltam fel a helyemről és megkerültem az asztalt.

-Kétség kívül. Ritkán látni ilyen gyönyörű nőt.

-Akkor, – húztam fel őt is álló helyzetbe az ingénél fogva – megoldhatnánk a fizetést más módon is?