44.fejezet - Master Plan

Sziasztok!

Bocsánat, nem tudtam befejezni péntekre a fejezetet, de most meghoztam. Remélem elnyeri a tetszéseteket! :) Vanity, köszönöm az előző kis rövid bejegyzésemhez a komit, nagyon jól esett! :D A fejezetcímet egy zenéből vettem, majd hallgassátok meg. A fejezet vége felé lesz egy kis csavar! :) Jó olvasást mindenkinek! Kommenteket kérek! :)

Üdv: Lauren :)

-Tom, be tudnál vinni este hat óra fele a városba?

-Persze, semmi akadálya. Úgyis be kell mennem egyeztetni a szponzorokkal és a szervezőkkel az elmaradt koncert miatt.

Kezembe nyomta a nagy szelet pizzát és leültünk az asztalhoz.

-Mi dolgod van? - kíváncsiskodott.

-Megbeszéltem egy találkozót Audrey-val. Nem messze tőlük van egy kávézó, beülünk egy kicsit beszélgetni.

-Őt is beavathatnánk, hátha jó hatást tudna gyakorolni Adam-re és végre béke lenne.

-Majd megemlítem.

Ezután csendben, a magunk gondolataival voltunk elfoglalva. Mivel csak este kelünk útra, a szieszta mellett döntöttem. Teli hassal dőltem el az ágyamon, és azon töprengtem, hogy vajon a táncosokat hogyan lehetne megpuhítani? Jó, Adam-re ráállítjuk Audrey-t, de a többiek? Ki kell találni valamit. Becsuktam a szemem és nem is kellett sok hozzá, hogy magával ragadjon az álom.

Tom hangjára ébredtem, aki ott guggolt az ágyam mellett.

-Jó reggelt álomszuszék!

-Reggelt? De már sötét van! – néztem ki az ablakon – Mennyi az idő?

-Nemsokára fél hat. Párszor már próbáltalak felkelteni, de mind sikertelen próbálkozás volt. Mivel ütötted így ki magad?

-Nem sokat aludtam az éjjel... - ültem fel és kinyújtóztattam a végtagjaimat.

-Nagyjából fél óra és indulok. El tudsz készülni? - pillantott az órájára.

-Persze, sietek.

Bólintott és kiment a szobából. A fürdőben megmostam az arcom, hogy felébredjek, átöltöztem egy meleg, de csinos ruhába és egy alap sminkkel lementem a földszintre.

-Mehetünk! - szóltam Tom-nak, aki a dolgozóban rendezgetett egy pár papírt.

-Azonnal, csak összeszedem, ami kellhet a megbeszélésen.

Tíz perc múlva már a kocsiban ültünk és a belváros felé tartottunk. Tom kérdezgetett az egyetemről, hogy mi lesz most, de vizsgák csak januárban lesznek, addig meg bepótolom ezt a pár napot. Pár lánnyal már összeismerkedtem, ők küldik az anyagokat. Mielőtt befordult volna az utcába, ahol a kávézó van, lelassított.

-Hánykor találkoztok Audrey-val?

-Hétre beszéltük meg.

-Akkor még van majdnem egy órád. – bólintottam – Mivel még nincs túl késő bemegyek Eric-hez. Nem akarsz jönni?

Elhúztam a szám szélét, nem voltam biztos, hogy menni akarok-e.

-Kérlek! Most már valószínűleg lenyugodott.

-Nem hiszem, hogy jó ötlet...Ma már kapott egy fejmosást, nem kéne még egy.

-Próba szerencse!

Kérlelő tekintetére nem lehetett nemet mondani. Végül beleegyeztem és a kórházhoz mentünk. Nem volt bekalkulálva, arra gondoltam, hogy amíg várom a barátnőmet iszom egy kávét és rendesen felébredek, de ezek után nem fog kelleni kávé! Már a gondolattól elkezdett pörögni az agyam. Megálltunk a pakolóban, Tom bezárta a kocsit és felmentünk a kórház lépcsőin. A menedzser ment előre, én meg utána. Mintha ugyan az a jelenet játszódott volna le, mint délelőtt. Eric arcán előbb mosoly, aztán a komolyság csillant meg.

-Szia Popular! Hogy vagy?

-Kösz Tom. Megvagyok.

-Szia! - köszöntem halkan, mire csak egy szúrós tekintetet kaptam.

-Mikor engednek ki? - kérdezte türelmetlenül.

-Ha minden rendben van, akkor holnap után reggel jövök érted. – bólintott – Nos, úgy érzem, én itt már fölöslegessé váltam. Jessie, majd jövök érted, rendben?

-Persze.

Azzal a lendülettel ki is ment, ahogy a végszót kimondtam. A popsztárra néztem, aki karba tette a kezét és próbált az ablakon át kinézni az éjszakába.

-Gondolkodtál azon, amiket mondtam délelőtt?

-Muszáj mindig felhozni a témát?

-Ha ezért vagyok itt nem beszélhetek másról. Tudtad, hogy a táncosok készek felbontani a szerződésüket?

-Hogy mi van? - szegezte nekem barna íriszét.

-Jól hallottad. Azt mondták, ha nem változtatsz, akkor ennyi. Ezt Tom-tól tudom.

Erre nagy levegőket vett és fújtatni kezdett, de nem válaszolt rá semmit.

-Légyszives Eric, békülj ki velük! - leültem az ágya melletti székre, és próbáltam hatni rá.

Először csak bámult maga elé, aztán megint rám nézett.

-Ha kibékülök velük...békén hagysz? Visszamész Angliába?

Kis habozás után válaszoltam.

-Vissza és tartom magam ahhoz, hogy nem hallasz többet felőlem. De, hogy ki tudj velük békülni, előbb be kell látnod a hibáidat. Én beláttam és ezért jöttem vissza.

Ezután mindketten elhallgattunk. Pár percig állt köztünk a csend, beletúrt a hajába, aztán megszólalt.

-Legyen. Beszélek velük.

-A többit tárgyald meg a menedzsereddel, nekem ez bőven elég, hogy rá tudtalak beszélni.

Felálltam a székből, felvettem a kabátomat és indulni akartam, mikor Eric utánam szólt.

-Nem úgy volt, hogy Tom beugrik érted?

-De, de egy fél órán belül találkoznom kell Audrey-val. Jó lesz kicsit sétálni. – megragadtam a kilincset, de szívem szerint nem akartam lenyomni.

-Értem..

-Sok sikert az életben!

-Kösz!

Még utoljára találkozott vele egy rövid ideig a tekintetem, majd feltéptem az ajtót és kiléptem a kórteremből. Sietős léptekkel mentem a liftig, és onnan ki az épületből. Végül tudatosult bennem, hogy most láttam őt utoljára. Legszívesebben kifutottam volna a világból és a könnyeim szabad útra keltek. Nem szabad sírnom! Audrey nem láthatja rajtam, mert akkor kérdezősködne és biztos, hogy nem bírnám ki, hogy újra el ne bőgjem magam. Mélyeket szippantottam a hideg levegőből, megtöröltem az arcomat és elindultam a lehető leghiggadtabban eredeti célpontom felé. Lassan sétáltam, volt még időm. Tom-nak még nem jeleztem, hogy eljöttem. Leültem egy padra és egy sms-t írtam neki, hogy majd felhívom, ha jöhet értem. A külvárosba csak nem fogok kisétálni...Pár perces merengésemből egy ismerős alak zökkentett ki.

-Audrey! - kiabáltam utána.

Tényleg ő volt az. Legalább nem kell egyedül lennem.

-Szia Jessie! - felálltam a padról és azonnal a nyakamba ugrott.

-Szia!

-Nagyon hiányoztál, ugye tudod? – mosolygott szélesen.

-De hát pár napja mentem el!

-Nekem akkor is hiányoztál! Ki tudott rávenni, hogy visszagyere?

-Tom. Igazából nem volt más választásom.

Közben elindultunk a sötét utcán, amit pár lámpa világított meg.

-Szóval, a nagy dilemma, hogy ki kéne békíteni a fiúkat. – tért rögtön a tárgyra.

-Sikerült rávennem Eric-et, hogy beszéljenek. Csak be kell menjenek hozzá.

-Hogy csináltad? – kerekedtek ki a szemei.

-Megmondtam neki, hogy fel akarják bontani a szerződést.

-Jó, de Ad-et is rá kell venni valahogy, hogy bemenjen hozzá. Ugyan olyan idióta makacsok mindketten.

-Mondhatnád neki, hogy Eric beszélni akar vele. – adtam a tippet.

-És én is megyek vele, ha kell. De legjobb barátok! Hogy tudnak ilyen hülyeségen összekapni? Mindenkinek van rossz napja.

-Ha Eric megteszi az első lépést, onnantól már könnyebb lesz.

Beértünk a kávézóba, mindketten kértünk egy forró csokit és helyet foglaltunk egy asztalnál a sarokban.

-Mi lesz most? – kérdezte Audrey boci szemekkel.

-Most? Megyek haza. Tartom magam a leírtakhoz.

-Ne már! Lehet, hogy ki tudnátok békülni ti is!

-Nem hinném. – kortyoltam bele a forró italba – Azt kérdezte, ha kibékül a többiekkel eltűnök-e? Én meg igennel válaszoltam.

-És semmi reakció?

Megráztam a fejem.

-Ezt nem hiszem el. Pofát sem vágott hozzá?

-Semleges arckifejezéssel kérdezte az egészet. Ez a válasz után is megmaradt.

-Pedig annyira reménykedtem... – búsan lehajtotta a fejét és a bögréjét nézte.

-Váltsunk témát! Akkor jöttök Ad-del Karácsonykor?

-Naná, ki nem hagynánk. Bár egy kicsit megorrolt rád, de majd meglágyítom a szívét!

-Oké! Anya is már vár titeket. Remélhetőleg apa is otthon lesz már és, ha gondolod a szüleidet is szívesen látjuk. Tudod, hogy mióta a nagyi elment ott van fölöslegesen két szoba is. Simán elférünk. Majd felhívom őket és együtt ünnepelhetünk!

-Nagyon jó lenne! Már előre izgulok!

Még hosszasan beszélgettünk a Karácsonyról, hogy mit kéne, hogy kéne és sikerült kicsit elfeledtetnie velem az egy órával ezelőtt történteket. Vele mindig jól érzem magam, történhet bármi. Igazi barátnő!

Kilenc óra után már ő is kezdett fáradni és én is. Ráadásul ő most dolgozik én meg délutánon kívül semmit sem aludtam. Felhívtam Tom-ot, akivel segítőkészen elfuvaroztuk Audrey-t is haza és nem kellett gyalogolnia. Jól megöleltem, mert karácsonyig nem találkozunk, az meg még másfél hónap és elköszöntem. Hamar visszaértünk Tom házához, mert nem volt valami nagy forgalom. Az út csendesen telt, viszont mikor beértünk a házba azonnal kérdezősködni kezdett.

-Nos, hogy is volt ez? Hogy tudtad rávenni Eric-et a békülésre? Ő nem mondott semmit, úgy kellett kihúzni belőle egy két szót.

-A kocsiban is tudtunk volna beszélgetni.

-De ott nem tudok minden részletre figyelni! Na, mesélj már!

-Csak megmondtam neki, hogy a táncosok fel akarják mondani a szerződésüket. Ezután szerintem lepergett előtte, hogy tényleg egyedül marad és...nem tudom. Csak...jött. – hebegtem.

-Aha...Csak jött...

-Azt hittem elküld majd a fenébe, de elég normális volt. Úgyhogy most hazamegyek.

El is indultam fel a lépcsőn és otthagytam az előtérben a menedzsert.

-Tessék? Most, hogy ilyen jól haladunk, vissza akarsz menni Londonba?

-Tomas! – fordultam vissza félúton – Eric bocsánatot fog kérni! Mindenkitől! Ezek után az ő dolga, hogy mit csinál! Nincs rám szükséged! Tudnál foglalni holnap reggelre egy jegyet?

-De ma reggel jöttél!

-Holnap meg megyek! Kifizetem, csak foglald le!

-Isten ments, hogy fizess nekem!

-Akkor?

-Jó...megnézem mit tehetek.

-Köszönöm.

Elviharzottam a szobámba, rázártam az ajtót és a kezembe temettem az arcom. El kell mennem innen! Nem sírhatok mindig! Meg kell tanulnom erősnek lenni! Egy könnycseppet még ejtettem, de a többit nem engedtem kitörni.

Tom szemszöge//

Miután Jessie felment a szobájába én a dolgozóba mentem. Bekapcsoltam a laptopom és repjegy után kezdtem keresgélni. Itt kéne tartanom Jessie-t még egy-két napig. Eric-nek szánt szándéka eladni a lakását, amire már akadtak jelentkezők és legalább Molly sem lenne a közvetlen szomszédságban. Egy kis nyugta lenne tőle. Nem tudja, hogy Jessie itt van nálam és, ha idehoznám...Nem hiszem, hogy a lakásába vissza akar menni. Ha Jessie tudná, hogy már nem is haragszik rá annyira! Bármit megtennék, hogy valahogy visszataláljanak egymáshoz. De, ha Jessie-t nem tudom itt tartani...Megvan! Azt mondom, hogy nincs előbb jegy, csak két vagy három nap múlva! Zseni vagy Tomas! Oké, akkor kinézünk egy jegyet, mondjuk három nap múlva.

Kinyomtattam a lapot és felvittem Jessie-nek. Csak el ne nevessem magam! Ugrándozva mentem fel a lépcsősoron, majd kopogtam.

-Gyere!

Benyitottam és Jessie is épp a laptopján babrált.

-Rossz hírem van... – kezdtem, közben alig bírtam visszafojtani a vigyorgást.

-Mi történt?

-A legelső jegy, amit találtam három nap múlva indul. Merészkedtem lefoglalni neked.

-Biztos nincs előbb?

-Nincs. Még telefonáltam is a reptérre, de ez a legelső. Minden járat tele van.

-De akkor lakat legyen a szádon! Nem baj, ha úgy tudják, hogy elmentem. – mutatott fenyegetően az ujjával.

-Rendben főnök! Rajtam kívül úgy se jön ide senki.

Átnyújtottam a papírt és kimentem a szobából egy „Jó éj!” után. Kint a levegőbe boxoltam örömömben, úgy éreztem magam, mint egy kamasz. Ha sikerül a tervem szobrot állítok magamnak! Visszamentem a dolgozóba és magamra csuktam az ajtót. Már elmúlt tíz óra, de biztos vagyok benne, hogy Eric még nem alszik. Előkaptam a telefonom és tárcsáztam. Gyerünk vedd fel!

-Helló Tom!

-Szia Eric! Elfelejtettem mondani a kórházban, most meg a kezembe akadt a papír, hogy egy pasas érdeklődött a lakásod után. Valamelyik nap megnézné. Arra gondoltam, hogy felfogadok egy takarítót, kicsit rendet tenne a lakásban, te meg addig itt lennél nálam és lábadozhatnál.

-Annyira azért nem vagyok beteg, meg nálam amúgy is rend van! De, nekem megfelel, amíg nem találok másik lakást.

-Akkor megbeszéltük.

-Ezért hívtál fel?

-Igen, jobb későn, mint soha. Jó éjt!

-Neked is!

Azt hiszem, készíthetem azt a szobrot!