46.fejezet - Az utazás napja

Sziasztok!

Bocsánat, hogy kicsit csúsztam, csak nem tudtam összekötni a fejezet elejét és a végét, ami kis problémát okozott, de remélem tetszeni fog! :) Az előző részhez írt kommenteket elolvasva (amiket nagyon köszönök) rájöttem, hogy sikerült mindenkit totálisan megzavarnom, de talán most ezzel kárpótolhatlak titeket! :) Ha elkezditek olvasni, majd megértitek, mire gondoltam! Ez egy kicsit beszédesebb lett, mint a többi, - párbeszédileg - de máshogy nem jött ki jól a dolog.

Kommenteket chat-be is írhattok, ha nincs annyi időtök, de jobban örülök a "normál" kominak! :)

Nem szaporítom tovább a szót, kellemes olvasást mindenkinek!

Puszi: L. (remélem nem baj, ha rövidítek, úgyis tudjátok, hogy mit jelent :) )

Ui.: bocsánat a hibákért, szóismétlésekért, majd kijavítom és frissítem a részt, ha valami nem tetszik, csak nem akartalak tovább váratni titeket. :)

***

-Elég! Nem történt semmi! Érted?

-De igen, történt! Tudod mit? Ez ráébresztett valamire.

-Mire? – kérdeztem flegmán.

-Arra, hogy nem akarlak elveszíteni! Kérlek…Ne menj vissza Londonba!

A telefonom csipogása életmentőnek bizonyult. Még egy perc és itt maradok Stockholmban! Eszméletlen, mennyi hülyeséget tud összeálmodni az ember! Ráadásul egymás után…Még szerencse, hogy a betegeket nem engedik ki az éjszaka közepén a kórházakból, hacsak ők nem szöknek ki. Felültem az ágyban, de adtam magamnak még öt perc lustálkodási időt, és azzal a lendülettel visszadőltem a párnára. Túlságosan is világos fény szűrődött be a függönyök között, és a lustálkodásból kíváncsiság lett. Elhúztam az egyik sötétítőt és nem ért túl nagy meglepetés, mikor megláttam az erkélyen a friss, csillámló havat. Tovább néztem a városra, és gyönyörű látványt nyújtott, ahogyan az összes épület fehérbe burkolózott. Hát igen! Svédországban korán kezdődik a tél és kétszer olyan sokáig tart. Úgy döntöttem, hogy felöltözök, és kimegyek kicsit a friss levegőre. A tegnapi, kikészített ruha helyett egy jóval vastagabbat kotortam elő a táskámból, kisminkeltem magam és kifésültem a hajam. Egész idő alatt Eric szempárja lebegett előttem. Ahogy rám nézett, mikor azt mondta: „Ne menj vissza Londonba!”. Bárcsak igaz lett volna ez az álom…De, ha van egy kis esze, jó úton fog járni azokkal, akik tényleg szeretik őt és véget vet a Molly-hoz hasonlókkal. Hihetetlen, hogy képes volt elmenni Londonba! Egész biztosan megtépem, ha a közelembe jön! Megérdemelné, hogy helyrebillenjen az agya!

Lementem földszintre, hogy Tom a nappaliban újságot olvasott.

-Jó reggelt! – üdvözöltem.

-Neked is! Reggeli?

-Kösz nem, nem vagyok éhes.

-Baj van? – valószínűleg az ábrázatomra jobban kiültek a gondolataim, mint azt szerettem volna.

-Nincs. Kimegyek – nem is húztam tovább az időt, felvettem a csizmám, a kabátom és a sálam, mielőtt még faggatni kezdene.

Kellemes idő volt kint, nem túl hideg, csak épp annyira, hogy a hó ne olvadjon el. A nap is elő-előbukkant, sugaraival még látványosabbá varázsolva a tájat. Körbejártam a területet, amit vendéglátóm udvarnak nevez, és már a teraszra vezető lépcsősoron tartottam, mikor Tom kiviharzott a házból.

-Hová mész?

-Ne haragudj Jessie! El kell rohannom, de egy órán belül visszaérek!

-Rendben, menj csak! Én elleszek! – megveregettem a vállát és már futott is a garázshoz.

Mi történhetett, ami ennyire sürgős? Még egy kicsit zaklatott is volt talán…Remélem semmi baj. Visszamentem a házba és készítettem egy forró teát, hogy felmelegedhessek.

Még egy nap…De már most jól vagyok! Nem tudom miért kell még bent tartani?! A koncertemnek már úgy is lőttek, akkor meg nem mindegy, hogy itt vagyok, vagy Tom-nál? Hogy nem unják el az emberek az életüket idebent? Se tv, se internet, vagy, ha egyáltalán nálam lenne a laptopom! De nincs! Malmozzak? Kivel? A nővérekkel? Egész biztos, szórakoztató társaság lennének, de most inkább kihagyom!

A telefonom csörgése zökkentett ki a sajnálkozásból. Molly?

-Haló?

-Szia Szivem! Hogy vagy? Már úton vagyok hozzád!

-Hogy vagyok? Hát képzeld, rosszul! Rosszabbul is végződhetett volna és te hol voltál? Londonban! Pont most jutott eszedbe kiruccanni? Ráadásul Jessie anyjához is elmész?

-Én nem az anyjához mentem, hanem…

-Lényegtelen! Elmentél, mikor itt lett volna a helyed! Nem gondolod? Tudod, ilyenkor jön rá az ember, hogy kik állnak mellette! Te pedig rohadtul nem vagy benne a körben!

-Eric, légyszives! Ha odaértem megbeszéljük! Szeretlek! – majd kinyomta.

-Még, hogy szeret? Ne legyen már nevetséges! De, hogy én egy percig sem maradok itt tovább, az biztos! – mondtam hangosan, és kimentem a folyosóra.

Szerencsére nem messze volt a nővérpult, odasiettem és megszólítottam az egyik nővért.

-Elnézést!

-Segíthetek?

-Igen, szeretnék elmenni!

-Rossz vicc volt. Menjen vissza a szobájába! – utasított, de, ha törik, ha szakad, én elhúzok innen!

-Nincs semmi bajom, miért tartanak még mindig itt? Lenne jobb dolgom is, mint egész nap az ágyban kuksolni! Azt otthon is tudom csinálni! Nem lehetne valahogy megoldani?

-Ez a Doktor úr hatásköre Mr. Saade.

-Akkor megkérhetném? Szólna a Doktor úrnak? Minél előbb beszélnem kell vele!

-Mindjárt szólok!

-Lekötelez!

Lehet, hogy kicsit bunkó voltam, de jelen pillanatban ez a legkevesebb, ami érdekel! Gyorsan átöltöztem, összepakoltam azt a pár dolgot, mit Tom hozott be, közben tárcsáztam. Vedd már fel!

-Szia Eric!

-Tom, azonnal el kell vinned innen!

-Már miért kéne? Holnapig még bent a helyed.

-De idő kérdése és Molly ideér!

-Mi? – kúszott fel egy oktávot a hangja.

-Mivel ő nem a kedvenced volt, gőze nincs, hogy hol laksz, mert egyszer sem vittem el hozzád. Gyere értem, ahogy tudsz!

-Jól értem, hogy menekülni próbálsz?

-Tom! Indulj már!

Amint leraktam, belépett az orvos, oldalán a nővérkével, akivel az előbb beszéltem.

-Mi a probléma? – nézett egy papírt, miközben velem beszélt.

-Probléma nincs! Szeretnék hazamenni.

-Az eredményei jók, úgyhogy igazából nem látom semmi akadályát. Ha nem bírja ki holnapig, akkor menjen. De a zárójelentését várja meg!

-Köszönöm! Mennyi idő, amíg elkészül?

-A főnővér megcsinálja. – biccentett a fejével a nőnek, aki erre elviharzott – Amint látom, már útra kész, de ilyet ne csináljon többet! Étel és ital a legfontosabb! A lányom majd meghalt, mikor elmondtam neki, hogy maga itt van!

Erre önkéntelenül is elmosolyodtam és eszembe jutott valami. Tom – már csak szivatásból is – behozott néhány autogram kártyát. Gyorsan kihalásztam egyet a táska zsebéből és a doki felé fordultam.

-Van egy tolla?

-Persze, tessék.

-Hogy hívják a lányát?

-Jenny.

Gyorsan ráírtam a papírra: „Sok szeretettel Jenny-nek, amiért aggódtál értem! Eric Saade”

-Tessék, ilyen nem lesz senki másnak, csak a lányának!

-Megtisztel, köszönöm Jenny nevében is!

Közben a nővérke meglibbent az iratokkal és végszóra a menedzserem is megérkezett.

A kocsiban már nyugodtabb voltam. Ezek után Molly ott keres, ahol akar! Tom viszont feltűnően csendes.

-Mi van veled? Máskor ömlik belőled a szó, most meg úgy hallgatsz, mintha muszáj lenne!

-Gondolkodom valamin, amiről nem tudom eldönteni, hogy elmondjam-e neked, vagy inkább ne. Viszont hamarosan úgyis megtudnád…

-Akkor? Ki vele!

-Jessie nálam van…

-Mi…Mi az, hogy nálad van?

-Nálam lakott, amíg itt volt.

-Tehát, már nincs itt?! – nem bírom, ha kertel.

-De, délben indulok vele a reptérre.

-Most úgy érzem cseberből vederbe estem. Eljövök a kórházból, hogy kikerüljem az exemet, erre közlöd velem, hogy a házadban ott van a másik? – adtam egyre nagyobb hangot nemtetszésemnek.

-Higgadj le, jó? Szeretném ezt a napot nyugalomban eltölteni, mivel annak indult. És senkivel nem akarok veszekedni, vagy összetűzésbe kerülni! Világos? Had döntsem már el én, hogy kit engedek be a házamba!

Ezután jobbnak láttam csendben maradni, mert – nehezemre esik elismerni – igaza van. Mondjuk a kórházi csevej után, talán megférünk egymás mellett pár óra hosszáig normális emberek módjára. Nagyon nem akar ez a „soha többet nem hallasz rólam és nem látsz” dolog bejönni. Pedig mindkettőnknek sokkal jobb lenne. Békén hagyná a sajtó, élhetné a megszokott életét és én is az enyémet. Ha elhúzok az egyik szobába. Ez az! Ezt fogom csinálni!

Hamar, számomra túlságosan is hamar érkeztünk meg a házhoz. Mint mindig, lenyűgözött a friss hóval borított táj, ami pár helyet kivéve érintetlen volt. A pici lábnyomok tuti, hogy nem Tom-tól származnak. Nem hagyta, hogy vigyem a táskám, bár az nem volt nehéz, így üres kézzel lépkedtem felfelé a lépcsőn. Annyira le voltam foglalva a bámészkodással, hogy csak az utolsó lépcsőfokon láttam meg őt, amint az ajtóban áll egy csőfarmerban, pink garbóban, kiengedett, hullámos hajjal…

Jessie szemszög//

Nem telt bele fél óra és zajokat hallottam. A konyhában voltam, a tea utáni reggelim utolsó morzsáit pusztítottam el. A tányérom a mosogatóba tettem és mentem Tom elé, de ahogy ajtót nyitottam rájöttem, hogy mi volt a sietség oka. Szürke, ülepes nadrágot viselt, fekete kabáttal, a piros cipőjével és az elengedhetetlen napszemüveggel.

-Szia Jessie! – mellém lépett Tom, és meglepődött arckifejezésemet látva, súgva hozzátette – Majd elmagyarázom, csak légyszi, ne veszekedjetek!

Aprót bólintottam, majd ő bement a házba, mi meg, mint két kamasz, zavartan pislogtunk egymásra.

-Ö…Szia… – hebegte.

-Még jó, hogy mára szól a jegyem. Legalább mindent megbeszélhettek a munkával kapcsolatban és nem leszek útban.

-Ugyan már, miért lennél útban? Különben sem az én házam. Tom azt hív ide, akit akar.

-Hagyjuk… – próbáltam hű maradni a kéréshez, miszerint ne veszekedjünk, és jobbnak láttam, ha felmegyek a szobámba, de mit ad Isten?!

-Jess… - megragadta a karom, mikor befelé indultam.

Viszonylag régen szólított így. Mit akar ezzel?

-Tudom, hogy görény voltam, és igazad volt mindennel kapcsolatban. Most már…nem akarok tőled úgy elválni, hogy haragban vagyunk. Rendben?

Kezet nyújt nekem. Most meg kéne rázzam, hogy persze, azok után, ahogy elhordtál mindennek legyünk barátok??

-Azt várod tőlem, hogy a barátod legyek?

-Én nem várok semmit. A te döntésed.

-Talán, majd máskor. Ha az én kis botlásom tönkretett minket, a barátságunk sem bírná sokkal tovább. Sajnálom! – ezután minden akadály nélkül felmehettem a szobámba.

Dél van, ami azt jelenti, hogy indulnunk kell. Az ablak előtt állva utoljára végignéztem a városon, Tom pedig a kocsi dudájával jelezte, hogy indulhatunk.

-Segítsek? – az ismerős hangra végigfutott a hátamon a hideg, lassan megfordultam.

-Igen, köszi.

Eric az ajtófélfának támaszkodva ácsorgott. Levitte a kis bőröndömet a lépcső aljáig, onnan Tom átvette.

-Mehetünk?

-Persze, mindent összeszedtem.

-Menj, ülj be, nekem még beszédem van Eric-kel.

Nem is haboztam, ő vállalta, hogy rendezi a táskát, így hát kimentem és beültem a melegedő autóba. Pár óra és otthon leszek. Nem telt bele öt perc, és Eric meg is jelent a táskámmal, amit a csomagtartóba tett be. Azonban teljesen más ült be a volán mögé, mint akinek kellett volna. Feltette a napszemüvegét, beállította az ülést és a tükröket, végül pedig a biztonsági övért nyúlt.

-Héj! Te…Mi…Mit csinálsz? – dadogtam.

-Én? Csak kiviszlek a reptérre!