Kb. 8óra tájt lehetett, amikor felébredtem, mert csörgött a telefonom. Nem is igazán figyeltem, hogy ki az, így csukott szemmel vettem fel, majd álmosan beleszóltam.
-Haló.
-Hogy képzelted ezt mi? Alig, hogy elutaztál, máris egy másik fiú karjaiban kell lássalak? Azt hitted nem ismerlek fel a képeken?
Nem kellett sok hozzá, hogy felismerjem Jackson hangját. Azonnal kiment az álom a szememből és felültem az ágyon, majd magyarázkodni kezdtem.
-Jackson, nem úgy van, ahogy te azt gondolod! Nem történt…
-Nem érdekel, hogy mi történt, vagy mi nem! Csak azt tudom, hogy már a londoni repülőtéren vagyok és megyek érted, aztán az első géppel jövünk vissza Angliába!– jelentette ki Jackson, mire én őrjöngeni kezdtem.
-Nem Jackson! Nem megyek veled sehová, és tudod, hogy miért nem? Mert azon a másfél éven kívül, semmi sem köt össze minket. Szóval nem vagyok köteles veled tartani, akár a barátom vagy akár nem!
A nagy kiabálásra Audrey és Eric is bejött a szobámba, de az ajtóban megálltak.
-Akkor is velem fogsz jönni, ha tetszik, ha nem, mert hozzám tartozol! És ne merj ellenkezni! – mondta igencsak fenyegető hangon, melynek következtében remegni kezdtem.
-Most fenyegetsz? – kérdeztem szinte hitetlenkedve, mert nem ilyennek ismertem Jacksont.
-Vedd aminek akarod! Csomagolj össze, kb 3óra múlva ott leszek érted! – mondta, majd kinyomta a telefont.
-Jackson volt az? – kérdezte félve Audrey.
-Igen és majdhogy nem megfenyegetett. Azt mondta, kb 3óra és ide ér. Ja, és látta a képeket, amikor a parkban voltunk. – mentem oda Eric-hez és közben még jobban felemeltem hangom.
-Oké, szinte biztos, hogy az én hibám, de attól, hogy ő tudja, hogy ki van a képeken…
-Tudod az a legnagyobb baj, hogy pont ő tudja, - nem hagytam végig mondani, amit szeretett volna – és ha most szakítani fogunk Jackson-nal az a te hibád lesz! Csak a tiéd! – mutattam rá szegény Eric-re, kinek e szavak hallatán látszott, hogy könny gyűlik a szemébe.
Dühömben kizavartam mindkettőjüket a szobámból, rázártam az ajtót és sírni kezdtem. Nem tudtam mást tenni, leborultam az ágyamra és csak sírtam. Nem járt más a fejemben, mint, hogy mi lesz most Jacksonal és velem. Egy idő után, mikor már kicsit lenyugodtam, valaki kopogott az ajtón.
-Jessie, bemehetek? – kérdezte Audrey szomorú hangon.
-De csak ha az a szemét már elment innen. – közben felkeltem az ágyról és kinyitottam az ajtót.
-Ha Eric-re célzol, igen, elment már. És, csakhogy tudd, majdnem sírva ment el, miattad!
-Óh persze! Biztosan csak megjátsza magát, hogy tudja mit érzek! És még ezek után akart elvinni vacsorázni? Na, meg… - folytattam volna, de barátnőm félbeszakított.
-Nem játsza meg magát! Ezek nem olyan könnyek voltak! Hidd el, én láttam! Teljesen beléd van zúgva Jessie! Én mindig igazat mondok, ahogy most is, és szerintem, el kellene gondolkodnod rajta, hogy valóban ő-e a hibás a képekért?! Mert biztosan nem ő bérelte fel a fotóst! – ezzel kiment a szobámból.
Éreztem, hogy valamit elindított bennem. Az agyam zakatolni kezdett, nem bírta feldogozni a sok információt, amit Audrey mondott.
-Van benne igazság, hogy tényleg nem Eric bérelhette fel a fotóst. Jó ég! Én meg leordítottam a fejét! És tényleg sírt volna? Ráadásul miattam?
Ezek nem fértek bele az összezavarodott fejembe. Lassan megérkezik Jackson, szóval erre is fel kéne készülnöm. De bocsánatot is kéne kérnem Eric-től. Túl sok ez ma estére. Bárcsak megállíthatnám az időt, vagy meghalnék és akkor nem lenne több gondom. A sok gondolkodástól megfájdult a fejem. A konyha felé vettem az irányt, hátha megtalálom Audrey-t, aki a gyógyszerekért volt a felelős. Egy adag fejfájáscsillapító és egy pohár víz után csengettek, de már 10 óra is elmúlt.
-Ne nyisd ki! – kiáltottam rá Audrey-ra.
-Miért ne? – nézett rám kérdően.
-Mert tuti biztos, hogy Jackson az. – mondtam félve, miközben újra remegni kezdtem.
Audrey kis habozás után kinyitotta az ajtót és az emlegetett szamár megjelent.
-Hol van az a ribanc? Most azonnal elmegyünk innen. – ordítozott, miközben berohant a lakásba.
-Itt vagyok Jackson. Ne keress tovább feleslegesen! – vágtam a képébe gúnyosan, közben előtte álltam.
Jackson erősen megragadta a karom, majd húzni kezdet maga után. Nagyon fájt, ahogy szorított, szóval sikítozni kezdtem.
-Engedj el Jackson, ez fáj!
-Az hogy fog fájni, ha szakítok veled! – mondta, de közben nem engedet a szorításból.
-Tudod, ez a gondolat már akkor megfordult a fejemben, amikor hívtál! – megint elkapott a sírhatnék.
-Engedd már el Jackson, nem érted, hogy fáj neki? – rontott rá Audrey, de Jackson fél pillanat alatt a padlóra küldte őt szó szerint.
Elkezdtünk az előtérben dulakodni, és azon veszekedtünk, hogy menjek vissza vele Angliába. Közben észre sem vettem, hogy Audrey eltűnt.
-Vissza jössz velem az első géppel, és ha kell, erőszakkal foglak elvinni erről a helyről!
-Soha nem fogok visszamenni veled! És ha igazán úgy szeretnél, ahogy elmondod, akkor tiszteletben tartanád, amit kérek! Ráadásul, nem vagyok ribanc! – és ezzel végre ki tudtam rántani a csuklóm a markából, de a következő pillanatban az történt, amire egyáltalán nem számítottam. Jackson felpofozott, mintha valami neveletlen gyerek lennék, és máris a földön találtam magam. Az arcom nagyon zsibbadt, és szédültem. Erre a jelenetre érkezett meg Audrey a felmentősereggel. Eric és még 2 fiú rohantak be a házba. A 2 idegen lefogta Jackson-t, Eric pedig odajött hozzám, és aggódó pillantást vetett a vörös foltra az arcomon.
-Te jó ég! Mit tett veled? Jól vagy? – kérdezősködött.
Mivel nagyon szédültem, csak egy halk igent tudtam kinyögni.
-Menj el a barátnőmtől, mert megbánod!
-Ha a barátnőd, és tényleg szereted, akkor most miért fekszik a földön, elárulnád?
-Az nem a te dolgod, foglalkozz magaddal! – kiabált Jackson.
-Hogy ismerhettem ennyire félre Jacksont? Megbíztam benne és az összes szeretetemet odaadtam neki. És ez a hála? - gondolkodtam.
Közben Audrey odajött hozzám és magához húzva próbált védelmezni. Mire elege lett mindenkinek a veszekedésből, Eric szinte parancsba adta a 2 srácnak, hogy dobják ki Jackson-t a lakásból. Így is lett, majd miután végre ki tudták tuszkolni, Audrey bezárta az ajtót, hősöm pedig letérdelt hozzám.
-Eric…olyan jó, hogy itt vagy! Én…annyira hülye vagyok! Nem is te vagy a hibás a képekért… - folytattam volna, de forgott velem a világ, a fejem is fájt még, és émelyegni kezdtem.
Eric a félig fekvő helyzetemből felültetett, és jó szorosan megölelt. Ettől persze nem lett jobb a közérzetem, de az a tudat, hogy ott volt mellettem nagyon megnyugtatott. Végülis, ha ő nem jön, akkor ki tudja mi történhetett volna. Az ölelésből engedve felhúzta a lábaimat, majd az ölében bevitt a szobámba és leültetett az ágyra.
-Biztosan jól vagy? – simította el a hajam az arcomból, de mikor hozzáért a helyhez, ahol Jackson megütött, csak egy enyhe szisszenő hangot adtam, majd elhúztam a fejem – Legjobb lesz, ha hozok egy kis jeget. Az majd leviszi a duzzanatot. – aggodalommal telt tekintettel végigsimított a karomon, majd kiment a szobából.
Pár pillanattal később már meg is jelent egy kis tasakkal, ami tele volt jéggel, majd becsukta maga után az ajtót.
-Ezt tedd oda, ahol fáj és nemsokára jobb lesz. – mostmár kicsit mosolygott.
Csak mi voltunk bent a szobában. Még romantikus is lehetett volna, ha fűzött volna valami Eric-hez, mert csak egy éjjeli lámpa volt felkapcsolva, és a félhomályban sokszor egymást néztük, amin magam is meglepődtem. Szó, mi szó nagyon rosszul éreztem magam, de az, hogy ő ott volt mellettem…már nem is éreztem annyira, hogy mekkora pofont kaptam.
-Szakítottam Jacksonnal. Ő még nem tudja, de én már igen. – kezdtem bele a mondókámba.
-Mondjuk egy ilyen incidens után, nem csodálkoznék, ha engem is kidobna a barátnőm. – mondta mosolyogva.
-Ki az a másik 2 srác aki veled jött?
-A táncosaim, persze még sokan vannak rajtuk kívül, de ők a legjobb barátaim is. Adam és Bryan.
Kis szünetet tartott, és mikor ránéztem, vágy csillant meg a szemében. Zavaromban nem tudtam mit tenni, tehát elfordultam.
-Nem is tudom elképzelni, mi lett volna, ha csak egyedül jössz. Jackson biztosan agyonvert volna.
-Az nem érdekelne annyira, mint, hogy téged így megütött! Ezt még megemlegeti, hidd el nekem! – nagy levegővétel után folytatta - Én sohasem bántanálak!
-Nos, furcsán fog hangzani, de tudom….áu.
Még a beszéd is fájdalmas volt, ezért Eric csendre intett. Hátradőlt a falnak, félig fekvő helyzetben, keresztben az egy személyes ágyon és magához húzott. Ráfeküdtem a mellkasára, belélegeztem finom parfümjének illatát és szinte hallottam, milyen szaporán ver a szíve.
-Nehogy itt szívrohamot kapj nekem! Mert…mindegy – nem mertem befejezni a mondatot, mert nem tudtam, azt érzem e valójában.
-Mert mi? – nézet rám szemöldökét felvonva – Fejezd be, ha már elkezdted. – majd mosolygott.
-Azt akartam mondani, hogy azt nem élném túl. De, ezt ne vedd kézpénznek!– amint kimondtam, úgy éreztem teljesen elvörösödök, szóval még kapóra is jött, hogy sötét van.
Kis ideig még kettesben ültünk bent a szobámban Eric-kel, aztán a zajokat hallva arra következtettünk, hogy a többiek is itt vannak még a lakásban. Biztosan Audrey van kint a konyhában, vagy a nappaliban, és lehet itt van még Bryan és Adam is.
-Meg kéne köszönnöm a barátaidnak, hogy segítettek nekem!
-Ugyan, ha nem köszönöd meg, akkor sem fújják fel a dolgot! – mondta Eric.
-De én szeretném megköszöni nekik. Ennyivel tartozom. – mondtam, miközben felálltam, de nem volt olyan jó ötlet, mint hittem, mert újra szédülni kezdtem és el is estem volna, ha Eric nem kap el.
-Héj, óvatosan! Akarsz belém kapaszkodni? – nézett rám édes mosollyal.
-Igen, így legalább biztos nem esek össze, vagy nem dőlök ki mellőled egy hirtelen mozdulattal! – próbáltam humoros lenni.
-Hol rejtegetted eddig a poénjaidat? Vagy Jackson ennyire megütött? – mondta Eric meglepődött nevetéssel, miközben belékapaszkodtam, majd elindultunk ki a konyhába.
Lassan kinyitottuk az ajtót, majd kimentünk a szobából, de sehol nem volt senki. A nappali felé vettük az irányt, ahol meg is találtuk Audrey-t a 2 sráccal csendesen beszélgetni.
-Sziasztok! – mondtam halkan egy féloldalas mosollyal, mivel a másik felem nagyon fájt.
-Szia! Jessie ugye? Adam vagyok! – majd felállt a kanapéról és kezet nyújtott.
-Én meg Bryan! Nem semmi pasid van hallod! Alig bírtuk lefogni!
-Bryan! – szólt rá Adam.
-Semmi baj, de már nem a barátom! És azért jöttem ki Eric segítségével, hogy megköszönjem nektek, hogy kidobtátok. Nagyon nagy segítség volt! – hálálkodtam.
-Ugyan csajszi, ennyit csak megtehet az ember egy barátért! – mondta Bryan, miközben megölelt, de pont a rossz oldalon.
-Áu-áu oké, csak óvatosan!
Bryan elengedett, majd visszatértem Eric ölelésébe.
-Csináltunk vacsit, ha gondoljátok, ott van a hűtőben. – mondta Audrey.
-Köszi, de nekem biztosan nem menne le egy falat sem a torkomon. Majd inkább holnap. – mondtam hálásan.
Eric sem akart enni, és mielőtt visszamentünk volna a szobámba felajánlottam a fiúknak, hogy itt aludhatnak, akik persze lelkendezve elfogadták az ajánlatot. Így most a 2 személyes kis lakásban 5 embernek kellett alvóhelyet keríteni.
-Haló.
-Hogy képzelted ezt mi? Alig, hogy elutaztál, máris egy másik fiú karjaiban kell lássalak? Azt hitted nem ismerlek fel a képeken?
Nem kellett sok hozzá, hogy felismerjem Jackson hangját. Azonnal kiment az álom a szememből és felültem az ágyon, majd magyarázkodni kezdtem.
-Jackson, nem úgy van, ahogy te azt gondolod! Nem történt…
-Nem érdekel, hogy mi történt, vagy mi nem! Csak azt tudom, hogy már a londoni repülőtéren vagyok és megyek érted, aztán az első géppel jövünk vissza Angliába!– jelentette ki Jackson, mire én őrjöngeni kezdtem.
-Nem Jackson! Nem megyek veled sehová, és tudod, hogy miért nem? Mert azon a másfél éven kívül, semmi sem köt össze minket. Szóval nem vagyok köteles veled tartani, akár a barátom vagy akár nem!
A nagy kiabálásra Audrey és Eric is bejött a szobámba, de az ajtóban megálltak.
-Akkor is velem fogsz jönni, ha tetszik, ha nem, mert hozzám tartozol! És ne merj ellenkezni! – mondta igencsak fenyegető hangon, melynek következtében remegni kezdtem.
-Most fenyegetsz? – kérdeztem szinte hitetlenkedve, mert nem ilyennek ismertem Jacksont.
-Vedd aminek akarod! Csomagolj össze, kb 3óra múlva ott leszek érted! – mondta, majd kinyomta a telefont.
-Jackson volt az? – kérdezte félve Audrey.
-Igen és majdhogy nem megfenyegetett. Azt mondta, kb 3óra és ide ér. Ja, és látta a képeket, amikor a parkban voltunk. – mentem oda Eric-hez és közben még jobban felemeltem hangom.
-Oké, szinte biztos, hogy az én hibám, de attól, hogy ő tudja, hogy ki van a képeken…
-Tudod az a legnagyobb baj, hogy pont ő tudja, - nem hagytam végig mondani, amit szeretett volna – és ha most szakítani fogunk Jackson-nal az a te hibád lesz! Csak a tiéd! – mutattam rá szegény Eric-re, kinek e szavak hallatán látszott, hogy könny gyűlik a szemébe.
Dühömben kizavartam mindkettőjüket a szobámból, rázártam az ajtót és sírni kezdtem. Nem tudtam mást tenni, leborultam az ágyamra és csak sírtam. Nem járt más a fejemben, mint, hogy mi lesz most Jacksonal és velem. Egy idő után, mikor már kicsit lenyugodtam, valaki kopogott az ajtón.
-Jessie, bemehetek? – kérdezte Audrey szomorú hangon.
-De csak ha az a szemét már elment innen. – közben felkeltem az ágyról és kinyitottam az ajtót.
-Ha Eric-re célzol, igen, elment már. És, csakhogy tudd, majdnem sírva ment el, miattad!
-Óh persze! Biztosan csak megjátsza magát, hogy tudja mit érzek! És még ezek után akart elvinni vacsorázni? Na, meg… - folytattam volna, de barátnőm félbeszakított.
-Nem játsza meg magát! Ezek nem olyan könnyek voltak! Hidd el, én láttam! Teljesen beléd van zúgva Jessie! Én mindig igazat mondok, ahogy most is, és szerintem, el kellene gondolkodnod rajta, hogy valóban ő-e a hibás a képekért?! Mert biztosan nem ő bérelte fel a fotóst! – ezzel kiment a szobámból.
Éreztem, hogy valamit elindított bennem. Az agyam zakatolni kezdett, nem bírta feldogozni a sok információt, amit Audrey mondott.
-Van benne igazság, hogy tényleg nem Eric bérelhette fel a fotóst. Jó ég! Én meg leordítottam a fejét! És tényleg sírt volna? Ráadásul miattam?
Ezek nem fértek bele az összezavarodott fejembe. Lassan megérkezik Jackson, szóval erre is fel kéne készülnöm. De bocsánatot is kéne kérnem Eric-től. Túl sok ez ma estére. Bárcsak megállíthatnám az időt, vagy meghalnék és akkor nem lenne több gondom. A sok gondolkodástól megfájdult a fejem. A konyha felé vettem az irányt, hátha megtalálom Audrey-t, aki a gyógyszerekért volt a felelős. Egy adag fejfájáscsillapító és egy pohár víz után csengettek, de már 10 óra is elmúlt.
-Ne nyisd ki! – kiáltottam rá Audrey-ra.
-Miért ne? – nézett rám kérdően.
-Mert tuti biztos, hogy Jackson az. – mondtam félve, miközben újra remegni kezdtem.
Audrey kis habozás után kinyitotta az ajtót és az emlegetett szamár megjelent.
-Hol van az a ribanc? Most azonnal elmegyünk innen. – ordítozott, miközben berohant a lakásba.
-Itt vagyok Jackson. Ne keress tovább feleslegesen! – vágtam a képébe gúnyosan, közben előtte álltam.
Jackson erősen megragadta a karom, majd húzni kezdet maga után. Nagyon fájt, ahogy szorított, szóval sikítozni kezdtem.
-Engedj el Jackson, ez fáj!
-Az hogy fog fájni, ha szakítok veled! – mondta, de közben nem engedet a szorításból.
-Tudod, ez a gondolat már akkor megfordult a fejemben, amikor hívtál! – megint elkapott a sírhatnék.
-Engedd már el Jackson, nem érted, hogy fáj neki? – rontott rá Audrey, de Jackson fél pillanat alatt a padlóra küldte őt szó szerint.
Elkezdtünk az előtérben dulakodni, és azon veszekedtünk, hogy menjek vissza vele Angliába. Közben észre sem vettem, hogy Audrey eltűnt.
-Vissza jössz velem az első géppel, és ha kell, erőszakkal foglak elvinni erről a helyről!
-Soha nem fogok visszamenni veled! És ha igazán úgy szeretnél, ahogy elmondod, akkor tiszteletben tartanád, amit kérek! Ráadásul, nem vagyok ribanc! – és ezzel végre ki tudtam rántani a csuklóm a markából, de a következő pillanatban az történt, amire egyáltalán nem számítottam. Jackson felpofozott, mintha valami neveletlen gyerek lennék, és máris a földön találtam magam. Az arcom nagyon zsibbadt, és szédültem. Erre a jelenetre érkezett meg Audrey a felmentősereggel. Eric és még 2 fiú rohantak be a házba. A 2 idegen lefogta Jackson-t, Eric pedig odajött hozzám, és aggódó pillantást vetett a vörös foltra az arcomon.
-Te jó ég! Mit tett veled? Jól vagy? – kérdezősködött.
Mivel nagyon szédültem, csak egy halk igent tudtam kinyögni.
-Menj el a barátnőmtől, mert megbánod!
-Ha a barátnőd, és tényleg szereted, akkor most miért fekszik a földön, elárulnád?
-Az nem a te dolgod, foglalkozz magaddal! – kiabált Jackson.
-Hogy ismerhettem ennyire félre Jacksont? Megbíztam benne és az összes szeretetemet odaadtam neki. És ez a hála? - gondolkodtam.
Közben Audrey odajött hozzám és magához húzva próbált védelmezni. Mire elege lett mindenkinek a veszekedésből, Eric szinte parancsba adta a 2 srácnak, hogy dobják ki Jackson-t a lakásból. Így is lett, majd miután végre ki tudták tuszkolni, Audrey bezárta az ajtót, hősöm pedig letérdelt hozzám.
-Eric…olyan jó, hogy itt vagy! Én…annyira hülye vagyok! Nem is te vagy a hibás a képekért… - folytattam volna, de forgott velem a világ, a fejem is fájt még, és émelyegni kezdtem.
Eric a félig fekvő helyzetemből felültetett, és jó szorosan megölelt. Ettől persze nem lett jobb a közérzetem, de az a tudat, hogy ott volt mellettem nagyon megnyugtatott. Végülis, ha ő nem jön, akkor ki tudja mi történhetett volna. Az ölelésből engedve felhúzta a lábaimat, majd az ölében bevitt a szobámba és leültetett az ágyra.
-Biztosan jól vagy? – simította el a hajam az arcomból, de mikor hozzáért a helyhez, ahol Jackson megütött, csak egy enyhe szisszenő hangot adtam, majd elhúztam a fejem – Legjobb lesz, ha hozok egy kis jeget. Az majd leviszi a duzzanatot. – aggodalommal telt tekintettel végigsimított a karomon, majd kiment a szobából.
Pár pillanattal később már meg is jelent egy kis tasakkal, ami tele volt jéggel, majd becsukta maga után az ajtót.
-Ezt tedd oda, ahol fáj és nemsokára jobb lesz. – mostmár kicsit mosolygott.
Csak mi voltunk bent a szobában. Még romantikus is lehetett volna, ha fűzött volna valami Eric-hez, mert csak egy éjjeli lámpa volt felkapcsolva, és a félhomályban sokszor egymást néztük, amin magam is meglepődtem. Szó, mi szó nagyon rosszul éreztem magam, de az, hogy ő ott volt mellettem…már nem is éreztem annyira, hogy mekkora pofont kaptam.
-Szakítottam Jacksonnal. Ő még nem tudja, de én már igen. – kezdtem bele a mondókámba.
-Mondjuk egy ilyen incidens után, nem csodálkoznék, ha engem is kidobna a barátnőm. – mondta mosolyogva.
-Ki az a másik 2 srác aki veled jött?
-A táncosaim, persze még sokan vannak rajtuk kívül, de ők a legjobb barátaim is. Adam és Bryan.
Kis szünetet tartott, és mikor ránéztem, vágy csillant meg a szemében. Zavaromban nem tudtam mit tenni, tehát elfordultam.
-Nem is tudom elképzelni, mi lett volna, ha csak egyedül jössz. Jackson biztosan agyonvert volna.
-Az nem érdekelne annyira, mint, hogy téged így megütött! Ezt még megemlegeti, hidd el nekem! – nagy levegővétel után folytatta - Én sohasem bántanálak!
-Nos, furcsán fog hangzani, de tudom….áu.
Még a beszéd is fájdalmas volt, ezért Eric csendre intett. Hátradőlt a falnak, félig fekvő helyzetben, keresztben az egy személyes ágyon és magához húzott. Ráfeküdtem a mellkasára, belélegeztem finom parfümjének illatát és szinte hallottam, milyen szaporán ver a szíve.
-Nehogy itt szívrohamot kapj nekem! Mert…mindegy – nem mertem befejezni a mondatot, mert nem tudtam, azt érzem e valójában.
-Mert mi? – nézet rám szemöldökét felvonva – Fejezd be, ha már elkezdted. – majd mosolygott.
-Azt akartam mondani, hogy azt nem élném túl. De, ezt ne vedd kézpénznek!– amint kimondtam, úgy éreztem teljesen elvörösödök, szóval még kapóra is jött, hogy sötét van.
Kis ideig még kettesben ültünk bent a szobámban Eric-kel, aztán a zajokat hallva arra következtettünk, hogy a többiek is itt vannak még a lakásban. Biztosan Audrey van kint a konyhában, vagy a nappaliban, és lehet itt van még Bryan és Adam is.
-Meg kéne köszönnöm a barátaidnak, hogy segítettek nekem!
-Ugyan, ha nem köszönöd meg, akkor sem fújják fel a dolgot! – mondta Eric.
-De én szeretném megköszöni nekik. Ennyivel tartozom. – mondtam, miközben felálltam, de nem volt olyan jó ötlet, mint hittem, mert újra szédülni kezdtem és el is estem volna, ha Eric nem kap el.
-Héj, óvatosan! Akarsz belém kapaszkodni? – nézett rám édes mosollyal.
-Igen, így legalább biztos nem esek össze, vagy nem dőlök ki mellőled egy hirtelen mozdulattal! – próbáltam humoros lenni.
-Hol rejtegetted eddig a poénjaidat? Vagy Jackson ennyire megütött? – mondta Eric meglepődött nevetéssel, miközben belékapaszkodtam, majd elindultunk ki a konyhába.
Lassan kinyitottuk az ajtót, majd kimentünk a szobából, de sehol nem volt senki. A nappali felé vettük az irányt, ahol meg is találtuk Audrey-t a 2 sráccal csendesen beszélgetni.
-Sziasztok! – mondtam halkan egy féloldalas mosollyal, mivel a másik felem nagyon fájt.
-Szia! Jessie ugye? Adam vagyok! – majd felállt a kanapéról és kezet nyújtott.
-Én meg Bryan! Nem semmi pasid van hallod! Alig bírtuk lefogni!
-Bryan! – szólt rá Adam.
-Semmi baj, de már nem a barátom! És azért jöttem ki Eric segítségével, hogy megköszönjem nektek, hogy kidobtátok. Nagyon nagy segítség volt! – hálálkodtam.
-Ugyan csajszi, ennyit csak megtehet az ember egy barátért! – mondta Bryan, miközben megölelt, de pont a rossz oldalon.
-Áu-áu oké, csak óvatosan!
Bryan elengedett, majd visszatértem Eric ölelésébe.
-Csináltunk vacsit, ha gondoljátok, ott van a hűtőben. – mondta Audrey.
-Köszi, de nekem biztosan nem menne le egy falat sem a torkomon. Majd inkább holnap. – mondtam hálásan.
Eric sem akart enni, és mielőtt visszamentünk volna a szobámba felajánlottam a fiúknak, hogy itt aludhatnak, akik persze lelkendezve elfogadták az ajánlatot. Így most a 2 személyes kis lakásban 5 embernek kellett alvóhelyet keríteni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése