39.fejezet - Broken Hearted Girl

Sziasztok!

Ahogy tegnap írtam, itt az új feji! Megszenvedtem vele. :) Az utolsó bekezdés egy kis monológra sikerült, nekem ez lett a kedvenc részem ebben a fejezetben.

Kicsit más téma: Kiraktam jobb oldalra két közvélemény-kutatást a dalszöveggel kapcsolatban. Az elsőt, alapból kitettem volna, mert magamon tapasztalom, hogy nem mindig van idő kommentet írni, de itt szavazhattok, elképzelésetek szerint, hogy mit csináljak a szöveggel? A másik, hogy szeretnétek e, hogy magyarul is feltegyem a dalt. Ezt azért kérdezem, mert egy kedves olvasó kommentjét nem tudtam nem megmosolyogni, mikor mondta, hogy fordítót kellett használjon, hogy értse, mit is szeretnék ezzel kifejezni. :D Nekik köszönöm, hogy véleményt írtak, de továbbra is várom a visszajelzéseket. A rosszat is írjátok le, nem fogok haragudni, sőt! :)

Na, nem húzom tovább az időt, kellemes olvasást mindenkinek!

Puszi: Lauren :)

Elment. Dühös, elködösült tekintetét látva, azt hiszem itt a vége. Az ajtót bámulva, magamba roskadva állok és még mindig a szemem előtt játszódik a jelenet, amint átlépi a küszöböt és eltűnik. Végzetes hibát követtem el. Eltitkoltam valamit, amit nem lett volna szabad. Most mindketten, vagy inkább mindhárman isszuk a levét felelőtlen tettünknek. Elvesztettük egymást. Lerogytam az előszobában a földre, arcomat kezeimbe temettem és csak sírtam. Pár pillanat alatt összeomlott körülöttem minden. Hová mehetett? Ha kocsiba ül, könnyen baj lehet belőle! Ezek a gondolatok jártak a fejemben, mert rossz érzésem volt. Damien leguggolt mellém, kezét a vállamra tette.

-Sajnálom. Tényleg az én hibám volt.

-Nem, ez a mi hibánk. - hangsúlyoztam ki a „mi” szót – Ezen már nincs mit magyarázni.

-Ha kicsit lenyugszanak a kedélyek, biztos meg tudjuk beszélni. Összeülünk és minden rendben lesz.

-Nem hinném, hogy ezen lehet még segíteni.

-Figyelj, az én cuccom úgyis a bőröndömben van. Segítsek összeszedni a tiédet?

-Nem, köszönöm. Egyedül is menni fog. - álltam fel.

-Itthagyhatlak?

-Persze. Jobb lesz, ha elmész.

Lassú, határozott mozdulattal cipzározta be a bőröndöt, felöltözött az előszobában, aztán mélyen az enyémbe fúrta a tekintetét.

-Tudod, hogy bármiben számíthatsz rám! Ki fogtok békülni, ha máshogy nem megy, én teszek róla!

-Damien hagyjuk ezt. Soha nem fog megbocsájtani nekünk. Tudod, miért? Mert bízott bennünk és most joggal feltételezheti azt, hogy cserbenhagytuk.

-Mindent meg fogok tenni, hogy kibéküljetek.

-Veled mi lesz? Hova mész most?

-Keresek egy olcsó helyet, ahol eltelik ez a másfél nap. Aztán amúgy is hazamentem volna. Majd hívlak rendben? - bólintottam.

Közelebb húzott magához és homlokon csókolt, majd ő is távozott azon az ajtón, amin negyed órával ezelőtt az, akit eddigi életemben talán a legjobban szerettem. Átsétáltam a hálóba, kivettem a bőröndömet és kézitáskámat a szekrény aljából, felraktam őket kinyitva az ágyra és elkezdtem belepakolni a ruháimat. Égette a bensőmet a fájdalom, és a düh, hogy titkolóztam. Hogy lehettem ekkora hülye? Miért nem mondtam el? Vagy talán legbelül pontosan tudtam, hogy ez lesz belőle és a szívem ezért tiltakozott? Lehetséges, hogy ezekre a kérdésekre már nem kapok választ. Eljátszottam Eric bizalmát.

Pár óra múlva már mondhatni mindent összeszedtem, amit nemrég idehoztam ebbe a kis lakásba. Utoljára, leültem a nappaliban az egyik fotelbe, és körbenéztem az egész szobán, mikor megakadt a szemem a közös képünkön. Vékony keretben, rendíthetetlenül állt a polcon. Odaléptem, kezembe vettem és átsimítottam ujjammal szerelmem arcát. Ez vele már nem tehetem meg, bármennyire is akarom. Meghallottam, hogy nyílik az ajtó, gyorsan visszatettem a képet és az előszobába mentem. Eric-kel találtam szemben magam, aki megrökönyödve állt meg, mikor meglátott. Számat összeszorítottam, közben szívem heves dobogásba kezdett.

-Azt kértem, hogy mire hazaérek, menj el innen. - mondta halkan, semleges hangnemben.

-Már összeszedtem mindenem. Eric légyszives, engedd, hogy elmagyarázzam.

Levette a kabátját, a cipőjét, de mindezt néma csendben, s csak ezek után szólalt meg.

-Nincs rá szükség, hogy magyarázkodj! Csak azt akarom, hogy menj el és hagyj békén.

El akart menni mellettem a nappaliba, de elé álltam és kezem a mellkasára raktam megálljt jelezve, mert egy fontos dolog jutott eszembe.

-Nem változik semmi, ha most békén hagylak. Nem tudom emlékszel e rá, de egyetemre járok, utána pedig Tom-hoz gyakorlatra. Ha akarnálak sem tudnálak békén hagyni, mert együtt dolgozunk.

-Ezt el tudom neked intézni és még kérned sem kell! Most pedig engedj!

Kikerült, eltűnt a nappaliban és ekkor jutott el az agyamig, hogy mit is mondott. „El tudom intézni...”. Utánamentem, és egy erőteljesebb hangnemben feltettem a kérdésem.

-Hogy érted, hogy el tudod intézni? Képes lennél elküldeni...

-Képes lennék téged hazaküldeni! - pattant fel a kanapéról és olyan közel jött, hogy a leheletét éreztem az arcomon - Ott talán elég távol lennél tőlem! Csak egy szavadba kerül!

A háló felé ment. Ez a pár mondat úgy ért, mint a villámcsapás. Szerettem volna egy esélyt kapni, amivel talán megmenthetem a kapcsolatunkat, de erre nem számítottam. A véremben tombolni kezdett az adrenalin, mire kinyitottam a számat.

-Azt hiszed, hogy rendelkezhetsz az életemmel, hogy oda küldesz, ahova éppen kedved tartja? Hogy mindenki úgy táncol majd, ahogy te fütyülsz? Hát nem, Eric Saade! Tudod mit? A legnagyobb örömödre, önként és dalolva fogok visszamenni Angliába és remélem, hogy soha többé nem találkozunk!

-Remek, legalább nem kell tovább ezzel a problémával foglalkoznom! - állt meg a szobája ajtajában, majd maga mögött becsapta azt.

Ennyire gúnyosnak és ridegnek még soha nem láttam. De, ha azt hiszi, hogy tárgyként bánhat az emberekkel, akkor nagyon téved! Egy valamit azonban még meg kell mondanom neki. Enélkül nem megyek el. Visszamentem a bejárathoz, magamra kaptam a kabátot és a sálat, a lakáskulcsot a konyhapultra dobtam. Odasétáltam az ajtajához, de nem nyitottam be, csak bekiabáltam.

-Azért azt soha ne felejtsd el, hogy mi történt Molly-val a lisebergi koncerteden. Én megadtam a második esélyt!

Meg sem várva, hogy felel e egyáltalán kiviharzottam az ajtón.

-Megadtam a második esélyt, mert szerettelek a fenébe is! - szóltam el magam hangosan.

A liftre várva hívtam egy taxit, ami elvitt egy nem túl drága hotelhez. Két éjszakára vettem ki egy szobát, mert valószínűleg ezek lesznek az utolsó napjaim ebben a városban, ebben az országban. Felérve a szobámba lepakoltam a cuccaimat, az ágy melletti telefonról pedig felhívtam Tom-ot.

-Tomas Lingman.

-Szia! Jessie vagyok.

-Szia! Miben segíthetek? - kérdezte meglepett hangon.

-A munkáról szeretnék veled beszélni.

-Talán nem tudsz holnap bejönni?

-Tom...Meg tudnád oldani, hogy az egyetem áthelyezzen Londonba? - kezdtem bele minden körítés nélkül.

-Londonba? De...

-El tudod intézni, vagy nem?

-Előbb tudni akarom, hogy miért akarsz Londonba menni! - vágta rá erélyesen.

-Kérdezd meg Mr. Popular-t! Ő biztosan választ tud adni!

-Hol vagy most?

-Egy hotelben a Palotával szemben.

-Azonnal odamegyek. - erre kinyomta a telefont.

Hát ez remek! Nem éppen ez volt a tervem. Csak azt akartam, hogy segítsen. Erre meg...

Érdekes mód egy könnycsepp sem gördült le az arcomon, mióta elhangzottak Eric szájából azok a mondatok. Már dühös sem voltam igazán, de csalódott annál inkább. Most körvonalazódott csak bennem, hogy nála igen nagy befolyásoló tényező a pénz. Pénzzel mindent meg lehet venni, ugyanakkor minden el is lehet tüntetni. Ezt tette volna velem is. Inkább megyek magamtól, minthogy még több fájdalmat okozzon.

Az ablakon bámultam kifelé, elmélyedve a gondolataimban, mikor kopogtak.

-Szabad!

-Szia! - hallottam meg az ismerős hangot, és megpördültem a tengelyem körül.

-Szia Tom. Gyere ülj le!

Helyet foglaltunk a szoba kis asztalnál, és farkasszemet nézve egymással Tom kezdett el beszélni.

-Na ki vele, mi ez az egész?! Vagy, inkább ne. Kezdem én. Eric ma nálam járt, nem is olyan régen. Teljesen ki volt borulva. Én nem vagyok előítéletes, de azt állította, hogy megcsaltad.

-Ez...részben igaz is. - álltam fel a helyemről és inkább visszamentem az ablakhoz, hátat fordítva a menedzsernek.

-Részben?

-Igen, mert egy ártalmatlan csók volt az egész és csak egyszer történt meg. Eric meg azt hiszi, hogy több is volt. Nem engedte, hogy normálisan megmagyarázzuk, pedig azért volt az egész, mert szeretem...vagyis szerettem őt.

-És most kirakta a szűrödet?

-Kirakta a szűrömet? - fordultam felé felháborodva – Azt mondta, elintézi, hogy visszamenjek Angliába, mert ott elég távol leszek tőle! Ennyire közönségesnek még embert nem láttam, mint amikor ő ezt mondta! Ezért akarok Londonba menni. Szívességet teszek neki, hogy nem kell megvegye a repülőjegyemet, ráadásul még a közelében sem kell maradnom.

Tom gondolkodóba esett én meg csendben maradtam és dühöngtem. Ez emésztette most minden sejtemet.

-Tegyük össze a képet. Én meghallgatom mindkettőtöket. Eric valahonnan megtudta, hogy mi történt, de nekem nem árulta el honnan veszi ezt. Ezután mi volt?

-Számonkért, bevallottam, de magyarázatot nem adhattam.

-Ezután jött hozzám. - bólintottam – Utána hazament?

-Gondolom. Akkor még egyszer próbálkoztam, de nem engedte. Akkor jött az, hogy elintézi, hogy eltűnjek innen, aztán eljöttem a lakásból. De ő sem különb, mint én, mert ha ebből a szemszögből nézzük, ő Molly-val csalt meg!

-Hogy mi? Én erről miért nem tudok?

-Mert egy idióta és azt nem mondja el, amiben ő a bűnös, de ha másnak van valami bűne, akkor az a legrosszabb ember a világon! Én megbocsájtottam neki, de most, ha tudna, eltüntetne a Föld felszínéről is!

-Pedig ezt csak úgy lehetne helyre hozni, ha rendesen megbeszélnétek. - bölcselkedett Tom.

-Én próbáltam, de vele nem lehet. Képtelenség.

-Mikor szándékozol visszamenni Angliába?

-Minél előbb. Ennyi holmim van, szóval csak gépre kéne üljek. - mutattam a bőröndökre.

-Segítek neked, de egész biztos semmi esély nincs rá, hogy kibékültök?

-Nincs. - ingattam határozottan a fejem.

-Hát...akkor...majd jelentkezem.

Beletörődött hangvétellel és szomorú arckifejezéssel lépett ki az aprócska szobából. Most benne bízom a leginkább. Mivel Audrey-tól nem tudtam elbúcsúzni, úgy döntöttem írok egy levelet, amiben mindent elmagyarázok. Miután megírtam, úgy döntöttem, akkor is elmondok mindent, még, ha Eric nem is kíváncsi rá. Kerestem egy újabb lapot és írni kezdtem egészen a történet elejéről...

Két nap múlva//

Két nap múlva, ahogyan azt eredetileg is terveztem, Tom segítségével sikerült gépre ülnöm. Ő hozott ki a reptérre is és a fájdalmas búcsúzkodás után átnyújtottam neki a borítékokat, rajta a címzettel és megbíztam vele, hogy adja át az illetőknek. Ezek után felszálltam a gépre és most a telefonommal babrálok. Szüleim már tudnak az érkezésemről, de anyával pár napig csak ketten leszünk a házban, mert apa üzleti útra ment.

Képek...Nem voltam biztos benne, hogy meg akarom nyitni a mappát, de kénytelen voltam. Telis-tele volt az Eric-kel közös képeimmel, amik vírus módjára hálózták be a mobilomat. Bármit nyitottam meg, – híváslistát, üzeneteket, képeket, vagy a zenelejátszót – mindenhol vele szembesültem. Na ebből elég! Fogtam magam, végigpásztáztam a telefon minden zeg-zugát, és kitöröltem mindent, ami rá emlékeztethet. Ha képes lett volna némi gázsi fejében valakivel hazavitetni, akkor én is képes vagyok őt kitörölni, az életemből is! Majd kikapcsoltam a készüléket, mert rám szólt egy stewardess, hogy felszállunk. Aztán átváltottam az mp3 lejátszómra, amin még rajta voltak Eric albumai, de amint hazaérek, ugyan úgy végzik, mint a többi. Ahogyan pörgettem a számokat, egy ismerős dallam csendült fel. Egy régi kedvenc énekesnőm, Beyoncé alkotása, a „Broken hearted girl” tökéletes beleillet a lelki világomba. Az összetört szívű lány...Ennek ellenére nem fogom sajnáltatni magam. Ami történt, megtörtént. Nem tudom visszaforgatni az idő kerekét. Ha ennyire makacs, hogy azt sem engedi, hogy normálisan elmagyarázzak mindent, akkor nagyon sajnálom.

Út közben még többször visszatértem az andalító dalra, és mikor nem csak unalom és fájdaloműzőként hallgattam, figyeltem a szövegre is. Egy lány, akit az élet sok megpróbáltatás elé állított, és minden alkalommal meg kellett küzdjön a fájdalommal, most már nem szenved annyira. Mert mindig van egy ember, akit feltétel nélkül szeretünk, bármennyit is bántott minket egész életünkben. Meg tudunk neki bocsájtani, mert ő az életünk, és csak Vele vagyunk képesek úszni az árral az élet folyóján. Valami ilyesmit érzek én is. Próbálok elfojtani mindennemű érzést, ami Vele kapcsolatos, de nem tudom. Még túl friss az élmény. Mondhatom, hogy mennyire gyűlölöm és megvetem őt a szavai miatt, de ez csak álca. Magamat sem tudom becsapni, mert az eszem a szívemmel szemben nem elég erős. Ez, a két napi böjtölés után könnyeket csal az arcomra. Igen, sírok. Miatta sírok és átkozom a napot, mikor kipattant a fejünkből, hogy elmegyünk külföldre dolgozni, mikor lefoglaltuk a szállást, mikor repülőre ültünk és, mikor először megláttam. Ha valaki fülébe jutnak majd a történtek, pokolra fogják kívánni Eric-et. Eddig tisztába voltam vele, hogy szeretem őt, de nem tudhattam mennyire. Most már tudom. Olyannyira, hogy hagyom, hadd élje az életét, nem fogom keresni, hallani sem fog rólam, és könnyeket sem fogok ejteni érte, még, ha szóba kerül, akkor sem. Ezek az utolsók, amik most lefolynak az arcomon. Új nap, új remény, új élet. Ez nyílt ma meg előttem.

Ég Veled Eric Saade!

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Tekerjetek lejjebb a dalszövegért! :)