Sziasztok! Elnézést a késésért, de csak most tudtam hozni az újat. Viszont a kövit megpróbálom 3napon belül felrakni! :) És a meglepi: ez a fejezet Eric szemszögéből íródott. :)
Jó olvasást mindenkinek!
Üdv: Lauren
***
/Eric szemszöge/
Arra ébredtem, hogy a redőny lyukacsain besütött a nap egyenesen a szemembe. Az óra még csak háromnegyed 6-ot mutatott, de érdekes módon nem éreztem magam álmosnak. Ahhoz képest, hogy majdnem 1-kor feküdtünk le…Furcsa…Pedig imádok aludni! A másik oldalamra fordultam volna, de ebben valami megakadályozott. Hogy mi? Inkább az a megfelelő kérdés, hogy ki…Itt feküdt Ő…mellettem, a karomon. Akkor eszméltem csak fel, hogy nem álmodtam, hanem tényleg itt van. Ahogy feküdt az ágyon a pólómban és a falatnyi bugyiban kitakarózva, minden férfi álma válna valóra, ha egy ilyen lány mellett ébredhetne. Óvatosan kihúztam a kezem a feje alól és betakartam. Úgy döntöttem, hogy letusolok, amíg alszik, és ha nem ébred fel, csinálok neki reggelit. Egy puszival az arcán, kivettem a szekrényből egy szürke melegítő nadrágot és egy kék pólót, majd bementem a fürdőbe. A meleg zuhany nagyon jól esett a tegnapi koncert után, így hagytam, hogy a vízsugár a fejem tetejétől végigfolyjon egészen a lábamig. Közben, mint már sokszor az utóbbi időben, eszembe jutott az a nap, amikor először pillantottam meg kedves szomszédomat. Az előző heti szakításomból ő húzott ki, ráadásul úgy, hogy nem is tudta. Hiába hűlt ki a kapcsolatunk Molly-val, nagyon szerettem, és hát a 4év, az 4év. Első benyomásra talán csak kalandot láttam Jess-ben, főként, hogy nem volt a rajongóm. Így az is dominált bennem, hogy meg kell szereznem őt, bármi áron! Komolyan, mint egy elkényeztetett gyerek…De Molly után, van fogalmam róla, hogy mi a szerelem. Tudom, hogy akkor mit érez az ember, de én még annyira nem érzem…Ez baj? Vagy ez csak egy fellángolás? Túl sok a kérdés…de azt tudom, hogy kedvel, és én is őt. Talán túlságosan is! De én ilyen vagyok. Ez van! Nem tehetek róla. Mondjuk az, amit tegnap este majdnem elkövettünk, biztosan csak hirtelen felindulásból történt volna meg. Ha az első pillantástól számítjuk, akkor kb. egy hónapja ismerem, de ha a kibékülésünktől, akkor 3napja…3 napja? És majdnem lefeküdtünk! Jó, nem bántam volna meg, de azért Molly-val sem haladtunk ilyen gyorsan! Na állj le haver! Miért hasonlítgatod össze Jessie-t Molly-val? Hiszen ők, mint a tűz és a víz. Különben is, Molly már elmúlt. Szép volt, de vége! Ennyi! Most más a fontos! Közben végeztem a zuhanyzással, felöltöztem, fogat mostam, de a hajamat nem szárítottam meg, nehogy Jess felébredjen. Jött egy-két kósza gondolat, mire gyorsan berohantam a dolgozómba, elővettem egy papírt és egy tollat, majd írni kezdtem. Hogy mit? Egy dalt. Ritkán jön az ihlet, úgyhogy jónak láttam, ha lefirkantom, mielőtt elszáll. Nem tudom, mi fog kisülni belőle, maximum egy új dal a még megjelenés előtt álló lemezemen.
Észre sem vettem, és a szövegírással rohamosan elrepült az idő. Már fél 8 is elmúlt, így a konyhába vettem az irányt, és elkezdtem készíteni egy pár melegszendvicset. Amit jónak láttam, mindent beleraktam. Eszembe jutott még valami, de ahhoz el kellett volna hagynom a lakást, így más eszközhöz kellett folyamodnom. Csendesen beosontam a szobámba a telefonomért, majd tárcsáztam.
-Halló, tessék… - szólalt meg az álmos hang a vonal másik végén.
-Helló Bryan! Gondolom, felébresztettelek…
-Igazság szerint már 5perce ébren vagyok, de segíthetek valamit?
-Igen, ezért is hívtalak… - további beszédre nyílt volna a szám, de Bryan közbevágott.
-Miért beszélsz ilyen halkan? Csak nem megfáztál a tegnapi koncerten?
-Nem, csak Jessie még alszik, és nem akarom felébreszteni.
-Ó a kis Csipkerózsika! És mond csak, a Szőke Herceg fehér lovon fogja felébreszteni egy varázslatos csókkal?
Ki nem állhatom, mikor gúnyolódik. Most is bepöccentem rá, de Adam-et mégsem hívhatom az Istenért!
-Végigmondhatnám?
-Ja, persze!
-Szóval, mivel te is itt laksz a környéken, beugranál egy virágoshoz? Kifizetem esküszöm!
-Virágoshoz…Te beteg vagy? Milyen ember megy hajnal ¾ 8-kor virágoshoz?
-Mondjuk te, az én nevemben. Kéne egy szál vörös rózsa.
-Csak egy? – kérdezte beletörődve.
-Igen.
-És miért nem Adam-et hívtad?
-Neki is meg van a maga dolga…Amúgy meg nem mindegy? Te is a barátom vagy nem? - kérdeztem kissé megemelve a hangom, az értetlensége miatt.
-Dehogynem! Akkor egy vörös rózsa?
-Igen, és ne csengess be a lakásba!
-Oké, max. fél óra és ott vagyok!
A melegszendvicsek közben elkészültek, és csináltam kávét is, pont úgy, ahogy Jessie szereti. Kis kávé, sok tej és fél kanál cukor. Magamnak teát készítettem, mert a kávé nem tesz jót a hangszálaimnak, mivel, hogy savas. Megterítettem az asztalt, és éppen minden a helyére került, mikor rezegni kezdett a telefonom. Bryan volt az. Gyorsan ajtót nyitottam, és ott állt, kezében a rózsával.
-Kösz haver! Megmentetted a reggelemet! – vigyorogtam rá – Mennyi volt?
-Áhh, semmiség! – legyintett a kezével – Ennyit csak megtehet az ember a barátjáért!
-Kösz még egyszer!
Kezet fogtam Bryan-nel, és barátilag hátbaveregettem, majd becsuktam az ajtót. Még egyszer megcsodáltam a művemet a konyhában, és a rózsával a kezemben elindultam a szobámba. Jessie elnyúltan, a hasán feküdt. Óvatosan bemásztam mellé az ágyba, és arcát cirógatni kezdtem a rózsa szirmaival. Pár másodperc múlva meg is mozdult, de beletemetkezett a párnába, és egy hosszasat nyögött.
-Jó reggelt! – szóltam hozzá, és újra bevetettem a virágot.
Végighúztam a fülén, majd az ujja szélén, ami kilógott a párna és arca közül. Ekkor kikukkantott, mire csak mosolyogni tudtam.
-Jó reggelt! Hány óra van?
-8 múlt. Tessék, ez a tiéd! – nyújtottam felé a rózsát, mire hanyatt fordult.
-De szép! Köszönöm! – kitárta karjait, ezzel mutatva, hogy egy ölelés következik.
De nem értem be ennyivel. Kicsit közelebb húzódtam hozzá, és minden érzékemet beleadva csókoltam meg. A legédesebb csók, mit tagadjam, az övé volt. Élveztem azokat a telt, puha ajkakat, amint egybeolvadnak az enyémmel, miközben karjai szorosan körbefontak a vállam felett. Eszembe jutott, hogy miért is ébresztettem fel, így én vetettem véged a boldog pillanatnak.
-Van egy meglepetésem számodra! – súgtam a fülébe.
-Még egy? - furcsán néztem erre a kérdésére, de a magyarázat azonnal jött – A rózsa volt az egyik nem?
-Ja, hát így is mondhatjuk. De az igazi most jön! – megfogtam a kezét és kihúztam az ágyból.
Az ajtó felé fordítottam és befogtam a szemét, hogy ne tudjon lesni.
-Már megint?
-Igen, de most nincs nálam a kendő, és nem akarom, hogy bármit megláss idő előtt.
A háta mögül próbáltam elnavigálni a konyháig, és mikor beállítottam az asztallal szemben, elvettem a kezem.
-Most már kinyithatod.
A döbbenet, a meglepődöttség és a boldogság összeférhetetlen keveréke tükröződött az arcán.
-Tetszik?
-Nagyon! Köszönöm! – majd egy mozdulattal a nyakamba ugrott.
A rózsát beraktam egy vékony vázába, letettem az asztalra, mi pedig Jessie-vel egymással szemben reggelizni kezdtünk. Most mi játszottuk azt, amit előző reggel Audrey és Adam: etettük egymást. Majdnem minden falat után hol én adtam neki, hol ő adott egy szájrapuszit.
Az utolsó falatokat pusztítottuk el, amikor Jess arca elkomorodott. Furcsáltam, főleg azok után, hogy ilyen jókedvű volt. Nem is vártam sokáig a kérdésemmel.
-Mi az?
-Mi lenne? – kérdezte kissé flegmán, mire csal felvontam a szemöldököm.
Nem értettem, mi baja lett hirtelen, de jobbnak láttam csendben maradni, hátha magától megnyílik. Nem tévedtem, bele is kezdett a mondandójába, amint ő is észrevette magát.
-Sajnálom. Most azt hiszem…elég bunkó voltam.
-Mi tagadás…de elmondod, hogy miért? Az előbb még semmi bajod nem volt.
-Igen, csak…eszembe jutott a tegnap este és…még jó, hogy nem tettük meg.
-Megbántad volna? – alig fejezte be a mondatát, de rá kellett kérdeznem.
-Lehet…
-De nem tettük meg!
-Nem… - végre mosolyt sikerült csalnom az arcára.
-Tehát nincs mit megbánni!
-Nincs!
Összenéztünk, tekintetünk egybeforrt, és különös csillogást fedeztem fel a szemében. Arcát megsimogattam, mire egy lágy csókban egyesültek ajkaink. Ez egy olyan jóleső pillanat volt, mikor tudod, hogy a másik fél is érez irántad valamit. Csak még egy kis időre van szüksége.
-Mivel, még nem követtünk el semmit egymás ellen, vehetem ezt úgy is, hogy fékeznem kell? Mert tudod, hogy az megy a legnehezebben!
-Tudom, és nem kérlek rá, csak kell egy kis idő! Ha a tegnapi tempóban haladunk, az nagyon gyors lett volna! És még a lelkem sincs rendben teljesen, de szerencsére, Te ebben segítessz a legtöbbet!
Ezek a szavak megnyugtatólag hatottak. Tudom, min ment keresztül, kis híján szemtanúja is voltam, így nem csoda, ha időt kér.
-Nagy nehezemre esik kimondani, de…ha pár napig nem akarsz találkozni velem, hogy rendezd a gondolataidat, megértem.
-Nem! Erről szó sincs! Akkor minimum depresszióba esnék, ha te sem lennél velem! Ez így pont jó! – mondata végén felállt a székről és hozzám bújt.
Nagyjából körvonalazódott bennem, hogy mit szeretne és nagy szerencsémre én is a segítségére lehetek ebben a lelki terápiában.
Reggeli után Jess elmosogatott, miközben én visszarendeztem az asztalt. Már a szomszédból is zajongás hallatszott, így feltételeztük, hogy Audrey és Adam is felébredt. Jessie is lezuhanyzott, majd az előző napi ruhájába öltözött vissza, mivel nem volt betervezve, hogy nálam alszik. Ezek után érzékeny búcsút vettem tőle, majd a rózsával a kezében kilépett az ajtón.
Megint a gondolataim vették át a terepet a fejemben. Még csak most lépte át a küszöböt, de már is hiányzik! Remélem én is neki…Megkerestem a papírt, amire a dalszöveget írtam, és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy befejezzem. Amíg írtam, addig sem gondoltam másra, – esetemben Jessie-re – így azt is mondhatjuk, hogy dolgoztam. Végül elolvastam a dalt az elejéről, és tetszett. Nem is vagyok olyan rossz! Beviszem a stúdióba, és csak tudunk kezdeni vele valamit!
Gyorsan összekaptam magam és el is indultam dolgozni, de persze nem bírtam ki. A szomszéd ajtó előtt időztem. Elindultam a liftbe, aztán inkább visszaléptem, és kopogásra lendült a kezem, mikor Audrey hirtelen ajtót nyitott. A meglepettség mosolya villant meg az arcán.
-Ó…Szia Eric! Segíthetek?
-Szia! Ami azt illeti…kihívnád Jessie-t?
-De alig fél órája váltatok el! – karjait a levegőbe emelve szegezte rám éles tekintetét.
Nem szokásom könyörögni egy lánynak, de képes lettem volna rá, ha nem látom meg Őt a háttérben. Kipirult arca elárulta érzéseit. Audrey a szemeit forgatva visszament a lakásba, én pedig behúztam Jess után az ajtót.
-Jól hallottam, hogy rólam volt szó?
-Igen jól! Bemegyek a stúdióba, de nem akartam csak úgy elmenni!
Erőteljes, de gyengéd csókot váltottunk, ami persze mint mindig, olyan volt mint a felüdülés.
-Menj, mert elkésel!
-Te nem dolgozol ma?
-Nem. Szombat van! – ezzel a kijelentéssel megvillantotta gyönyörű fogait.
-Akkor muszáj lesz valami programot csinálni ma estére! És nincs apelláta! – mutattam fenyegetően, de viccesen az ujjammal.
-Igen is Főnök!
Azzal egy újabb csókkal kibontakozott a karjaimból, nekem pedig nem maradt más választás, mint irány a Stúdió.
Észre sem vettem, és a szövegírással rohamosan elrepült az idő. Már fél 8 is elmúlt, így a konyhába vettem az irányt, és elkezdtem készíteni egy pár melegszendvicset. Amit jónak láttam, mindent beleraktam. Eszembe jutott még valami, de ahhoz el kellett volna hagynom a lakást, így más eszközhöz kellett folyamodnom. Csendesen beosontam a szobámba a telefonomért, majd tárcsáztam.
-Halló, tessék… - szólalt meg az álmos hang a vonal másik végén.
-Helló Bryan! Gondolom, felébresztettelek…
-Igazság szerint már 5perce ébren vagyok, de segíthetek valamit?
-Igen, ezért is hívtalak… - további beszédre nyílt volna a szám, de Bryan közbevágott.
-Miért beszélsz ilyen halkan? Csak nem megfáztál a tegnapi koncerten?
-Nem, csak Jessie még alszik, és nem akarom felébreszteni.
-Ó a kis Csipkerózsika! És mond csak, a Szőke Herceg fehér lovon fogja felébreszteni egy varázslatos csókkal?
Ki nem állhatom, mikor gúnyolódik. Most is bepöccentem rá, de Adam-et mégsem hívhatom az Istenért!
-Végigmondhatnám?
-Ja, persze!
-Szóval, mivel te is itt laksz a környéken, beugranál egy virágoshoz? Kifizetem esküszöm!
-Virágoshoz…Te beteg vagy? Milyen ember megy hajnal ¾ 8-kor virágoshoz?
-Mondjuk te, az én nevemben. Kéne egy szál vörös rózsa.
-Csak egy? – kérdezte beletörődve.
-Igen.
-És miért nem Adam-et hívtad?
-Neki is meg van a maga dolga…Amúgy meg nem mindegy? Te is a barátom vagy nem? - kérdeztem kissé megemelve a hangom, az értetlensége miatt.
-Dehogynem! Akkor egy vörös rózsa?
-Igen, és ne csengess be a lakásba!
-Oké, max. fél óra és ott vagyok!
A melegszendvicsek közben elkészültek, és csináltam kávét is, pont úgy, ahogy Jessie szereti. Kis kávé, sok tej és fél kanál cukor. Magamnak teát készítettem, mert a kávé nem tesz jót a hangszálaimnak, mivel, hogy savas. Megterítettem az asztalt, és éppen minden a helyére került, mikor rezegni kezdett a telefonom. Bryan volt az. Gyorsan ajtót nyitottam, és ott állt, kezében a rózsával.
-Kösz haver! Megmentetted a reggelemet! – vigyorogtam rá – Mennyi volt?
-Áhh, semmiség! – legyintett a kezével – Ennyit csak megtehet az ember a barátjáért!
-Kösz még egyszer!
Kezet fogtam Bryan-nel, és barátilag hátbaveregettem, majd becsuktam az ajtót. Még egyszer megcsodáltam a művemet a konyhában, és a rózsával a kezemben elindultam a szobámba. Jessie elnyúltan, a hasán feküdt. Óvatosan bemásztam mellé az ágyba, és arcát cirógatni kezdtem a rózsa szirmaival. Pár másodperc múlva meg is mozdult, de beletemetkezett a párnába, és egy hosszasat nyögött.
-Jó reggelt! – szóltam hozzá, és újra bevetettem a virágot.
Végighúztam a fülén, majd az ujja szélén, ami kilógott a párna és arca közül. Ekkor kikukkantott, mire csak mosolyogni tudtam.
-Jó reggelt! Hány óra van?
-8 múlt. Tessék, ez a tiéd! – nyújtottam felé a rózsát, mire hanyatt fordult.
-De szép! Köszönöm! – kitárta karjait, ezzel mutatva, hogy egy ölelés következik.
De nem értem be ennyivel. Kicsit közelebb húzódtam hozzá, és minden érzékemet beleadva csókoltam meg. A legédesebb csók, mit tagadjam, az övé volt. Élveztem azokat a telt, puha ajkakat, amint egybeolvadnak az enyémmel, miközben karjai szorosan körbefontak a vállam felett. Eszembe jutott, hogy miért is ébresztettem fel, így én vetettem véged a boldog pillanatnak.
-Van egy meglepetésem számodra! – súgtam a fülébe.
-Még egy? - furcsán néztem erre a kérdésére, de a magyarázat azonnal jött – A rózsa volt az egyik nem?
-Ja, hát így is mondhatjuk. De az igazi most jön! – megfogtam a kezét és kihúztam az ágyból.
Az ajtó felé fordítottam és befogtam a szemét, hogy ne tudjon lesni.
-Már megint?
-Igen, de most nincs nálam a kendő, és nem akarom, hogy bármit megláss idő előtt.
A háta mögül próbáltam elnavigálni a konyháig, és mikor beállítottam az asztallal szemben, elvettem a kezem.
-Most már kinyithatod.
A döbbenet, a meglepődöttség és a boldogság összeférhetetlen keveréke tükröződött az arcán.
-Tetszik?
-Nagyon! Köszönöm! – majd egy mozdulattal a nyakamba ugrott.
A rózsát beraktam egy vékony vázába, letettem az asztalra, mi pedig Jessie-vel egymással szemben reggelizni kezdtünk. Most mi játszottuk azt, amit előző reggel Audrey és Adam: etettük egymást. Majdnem minden falat után hol én adtam neki, hol ő adott egy szájrapuszit.
Az utolsó falatokat pusztítottuk el, amikor Jess arca elkomorodott. Furcsáltam, főleg azok után, hogy ilyen jókedvű volt. Nem is vártam sokáig a kérdésemmel.
-Mi az?
-Mi lenne? – kérdezte kissé flegmán, mire csal felvontam a szemöldököm.
Nem értettem, mi baja lett hirtelen, de jobbnak láttam csendben maradni, hátha magától megnyílik. Nem tévedtem, bele is kezdett a mondandójába, amint ő is észrevette magát.
-Sajnálom. Most azt hiszem…elég bunkó voltam.
-Mi tagadás…de elmondod, hogy miért? Az előbb még semmi bajod nem volt.
-Igen, csak…eszembe jutott a tegnap este és…még jó, hogy nem tettük meg.
-Megbántad volna? – alig fejezte be a mondatát, de rá kellett kérdeznem.
-Lehet…
-De nem tettük meg!
-Nem… - végre mosolyt sikerült csalnom az arcára.
-Tehát nincs mit megbánni!
-Nincs!
Összenéztünk, tekintetünk egybeforrt, és különös csillogást fedeztem fel a szemében. Arcát megsimogattam, mire egy lágy csókban egyesültek ajkaink. Ez egy olyan jóleső pillanat volt, mikor tudod, hogy a másik fél is érez irántad valamit. Csak még egy kis időre van szüksége.
-Mivel, még nem követtünk el semmit egymás ellen, vehetem ezt úgy is, hogy fékeznem kell? Mert tudod, hogy az megy a legnehezebben!
-Tudom, és nem kérlek rá, csak kell egy kis idő! Ha a tegnapi tempóban haladunk, az nagyon gyors lett volna! És még a lelkem sincs rendben teljesen, de szerencsére, Te ebben segítessz a legtöbbet!
Ezek a szavak megnyugtatólag hatottak. Tudom, min ment keresztül, kis híján szemtanúja is voltam, így nem csoda, ha időt kér.
-Nagy nehezemre esik kimondani, de…ha pár napig nem akarsz találkozni velem, hogy rendezd a gondolataidat, megértem.
-Nem! Erről szó sincs! Akkor minimum depresszióba esnék, ha te sem lennél velem! Ez így pont jó! – mondata végén felállt a székről és hozzám bújt.
Nagyjából körvonalazódott bennem, hogy mit szeretne és nagy szerencsémre én is a segítségére lehetek ebben a lelki terápiában.
Reggeli után Jess elmosogatott, miközben én visszarendeztem az asztalt. Már a szomszédból is zajongás hallatszott, így feltételeztük, hogy Audrey és Adam is felébredt. Jessie is lezuhanyzott, majd az előző napi ruhájába öltözött vissza, mivel nem volt betervezve, hogy nálam alszik. Ezek után érzékeny búcsút vettem tőle, majd a rózsával a kezében kilépett az ajtón.
Megint a gondolataim vették át a terepet a fejemben. Még csak most lépte át a küszöböt, de már is hiányzik! Remélem én is neki…Megkerestem a papírt, amire a dalszöveget írtam, és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy befejezzem. Amíg írtam, addig sem gondoltam másra, – esetemben Jessie-re – így azt is mondhatjuk, hogy dolgoztam. Végül elolvastam a dalt az elejéről, és tetszett. Nem is vagyok olyan rossz! Beviszem a stúdióba, és csak tudunk kezdeni vele valamit!
Gyorsan összekaptam magam és el is indultam dolgozni, de persze nem bírtam ki. A szomszéd ajtó előtt időztem. Elindultam a liftbe, aztán inkább visszaléptem, és kopogásra lendült a kezem, mikor Audrey hirtelen ajtót nyitott. A meglepettség mosolya villant meg az arcán.
-Ó…Szia Eric! Segíthetek?
-Szia! Ami azt illeti…kihívnád Jessie-t?
-De alig fél órája váltatok el! – karjait a levegőbe emelve szegezte rám éles tekintetét.
Nem szokásom könyörögni egy lánynak, de képes lettem volna rá, ha nem látom meg Őt a háttérben. Kipirult arca elárulta érzéseit. Audrey a szemeit forgatva visszament a lakásba, én pedig behúztam Jess után az ajtót.
-Jól hallottam, hogy rólam volt szó?
-Igen jól! Bemegyek a stúdióba, de nem akartam csak úgy elmenni!
Erőteljes, de gyengéd csókot váltottunk, ami persze mint mindig, olyan volt mint a felüdülés.
-Menj, mert elkésel!
-Te nem dolgozol ma?
-Nem. Szombat van! – ezzel a kijelentéssel megvillantotta gyönyörű fogait.
-Akkor muszáj lesz valami programot csinálni ma estére! És nincs apelláta! – mutattam fenyegetően, de viccesen az ujjammal.
-Igen is Főnök!
Azzal egy újabb csókkal kibontakozott a karjaimból, nekem pedig nem maradt más választás, mint irány a Stúdió.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése