40.fejezet - Búcsúlevél

Sziasztok!

A héten olyan sok jó dolog történt, hogy azt sem tudom, hogyan foglalhatnám össze röviden. Elsőként, a héten átlépte az oldal látogatottsága a 20.000-ret, amit mindenkinek nagyon, de nagyon köszönök!!! Aztán Betty-től megkaptam a 6.díjamat. :D

Még ugyan azon a napon pedig Vanity Destiny-től kaptam egy kis ajándékot, aminek szintén nagyon örültem!

Köszönöm szépen lányok! 

A díjat nem küldöm tovább, mert akiknek adnám, már mind megkapták! :)

Végül az utolsó, ami talán nem ennyire pozitív, mint az előzőek, de épp olyan fontos. A 40.fejezettel elindul a visszaszámlálás. Ezen kívül még 10 fejezetet fogtok tőlem kapni, így a történet május elejére-közepére lezárul. 50 fejezetesre terveztem. Viszont, amint lezajlik az érettségi időszak, nyáron belefogok egy új blogba, amit már elkezdtem írni. Remélem ezt is sokan olvassátok majd, de részleteket egyenlőre nem árulok el. :) Most koncentráljunk a 40.fejezetre, a többiről pedig, ha eljön az ideje. :)

Kellemes olvasást mindenkinek! Ti vagytok a legjobbak! :)
Puszi: Lauren :)

Eric!

Tudom, hogy nem érdekel, amit ebben a levélben le fogok írni, de kérlek ne tépd szét! Olvasd végig! Utolsó szó jogán add meg azt az esélyt, hogy elmondhassam, mi történt valójában.

Itt ülök a papír felett és gondolkodom. Gondolkodom, vajon hogyan jutottunk el ideáig?! A válasz korántsem olyan egyszerű, mint azt képzeled. Mikor Párizsban voltam, folyton Rád gondoltam, és ez, a tegnapi napig sem változott semmit. Viszont most, itt vagyok egy hotel szobájában, útra készen, arra várva, hogy repülőjegyet találjak és hazamenjek.

Nem volt alkalmam választ adni a kérdéseidre, mert nem adtad meg nekem ezt a lehetőséget. Az én véleményem pedig még mindig az, hogy mindenkinek jár egy második esély és, hogy meghallgassuk egymást. Damien-nel a párizsi – ha fogalmazhatok így – 'kiruccanásom' alatt nagyon jó barátok lettünk. Az életben mindig jönnek váratlan helyzetek, ez történt velem is. Én barátomnak tekintettem, de ő többet érzett szimpla barátságnál. A reptérről hazafelé vallotta be, hogy mi gyötri őt minden nap, nekem pedig rá kellett döbbentenem, hogy nem én vagyok az, aki után epekedik. Ezért csattant el az a csók, csak ezért! Hirtelen felindulásból, amit egy közel húsz éves lánynak nem lett volna szabad elkövetnie. De lehet, hogyha nem történt volna meg, ő lett volna a következő ember, aki szét akar választani minket. Nem véletlenül lett neked is az egyik legjobb barátod, mert tudta nagyon jól, hogy mennyire szeretsz, és ezért is fogadott engem húgának. Audrey-n és a Team Saade-n kívül azt a támogatást, amit egy popsztár és a hétköznapi barátnője kaphat, tőle kaptuk. Most széthullott minden. Ha a hibást kéne keresnem, akkor az én lennék. Beismerem, hogy hatalmasat hibáztam, de ezen már senki sem változtathat. Bocsánatot is kérnék ezerszer, de most már talán túl késő.

Ez az utolsó, hogy kapcsolatba léptem veled. Most olvasod az utolsó szavaimat. Holnaptól nem kereslek, nem fogsz tudni rólam, se Te, se senki más. Eltűnök a Föld színéről. Mindenkinek így lesz a legjobb!

Még egy utolsó szívességet kérnék Tőled. Rám haragudj, ne Damien-re!

Sajnálom!

Jessie

Ez a harmadik napja, hogy szakítottunk. Már majdnem sikerült őt kivernem a fejemből, de mikor Tom tegnap odaadta ezt a levelet, minden megfordult. Azóta is rá gondolok, mégis úgy érzem képtelen lennék vele újrakezdeni. Nem tudok megbocsájtani! Túl makacs vagyok. Megbántottak és nem tudom miért, de úgy védekezem, mint egy sün. Begömbölyödik és kiereszti a tüskéit. Ki mondta neki, hogy ekkora hülyeséget csináljon? Vagy, ha már megcsinálta – az örökletesen visszatérő kérdés – miért nem mondta el? Megértettem volna. De, ha titkaink vannak a másik előtt, annak sosincs jó vége!

Hosszas tépelődés után, mire észbe kaptam már rég a táncpróbán kellett volna lennem. A hetem teljesen be van táblázva a hétvégi fellépés miatt. Magamra kaptam egy melegítőt, hogy ne kelljen még ezzel is húznom az időt az öltözőben, kocsiba vágódtam és elindultam. Szerencsére a délutáni csúcsforgalom idejében tértem rá a próbaterembe vezető útra, így most már kifogásom is van, hogy miért kések. A kb. tíz perces utat alig több, mint háromnegyed óra alatt tettem meg, aztán parkolót kerestem és bemelegítésként futva tettem meg a maradék távot az épületig.

-Sziasztok! Bocs, hogy késtem! - tártam szélesre az ajtót.

Mindenki bent ült a teremben egy félkört képezve az összetolt székekkel és a haragos pillantásaikból ítélve sejtem, hogy most mi fog következni.

-Késtél? Eric! Egy órája próbálnunk kéne! Aztán egyszer belibbensz és csak annyit mondasz: „Bocs, hogy késtem!”? - ripakodott rám Adam.

-Elnézést kértem, ennél többet nem tehetek! - vágtam vissza flegmán.

-De igen, tehetnél! - pattant fel a helyéről és elém lépve farkasszemet nézett velem - Rendezhetnéd a magánéletedet otthon, és nem a színpadon! Vagy vegyél ki egy hét szabadságot, de ne minket szivass, hogy plusz próbákat iktatsz be az amúgy is zsúfolt programba. Tudod, mi itt voltunk, de egy valaki hiányzott. Az a régi Eric, akihez szerződtem. Ha nem változtatsz, pár napon belül elveszítesz mindenkit, aki fontos neked! Jól vigyázz!

Hosszan néztünk még egymás szemébe, de egyikünk sem szólt egy szót sem. Szeme különös csillogása a csalódottságot sugallta. Halálos csend honolt az egész teremben, senki sem mert megszólalni.

-Az én részemről vége a próbának! - törte meg ő végül csendet – Menjünk srácok!

Adam átlépte a küszöböt, akit Bryan és még néhány táncosom szó nélkül követett. Nem volt más egyikük pillantásában sem, mint megvetés. Magam elé nézve, már csak az ajtó kattanását hallottam.

Tényleg ennyire megváltoztam volna ebben a pár napban? - tettem fel magamnak a kérdést. Lerogytam az egyik székre és nagy levegőt vettem. Tekintetem a plafonnak szegeztem. Ebben a pillanatban lépett be Tom és felvont szemöldökkel nézett végig az üres termen.

-Eric, megint elkéstél! - Kezdődik az oltás!

-Tudom, nem kell még egyszer a fejemhez vágni.

-De ez már nem az első alkalom a héten. Fogadni mernék, hogy a többiek sem a semmiért hagytak itt téged...Több, mint egy órán keresztül vártak rád, és nem lenne elég a két kezem hozzá, hogy megszámoljam, hányszor próbálták el a lépéseket minden egyes dalnál. - ült le mellém.

-Én meg nem voltam itt, mert a dugóban ragadtam, most mindenki megsértődött, én vagyok a rossz, én változtam meg. Soroljam még? - kiabáltam dühömben.

-Figyelj Eric, tizenéves korod óta egyengetem az utadat. Apád helyett apád vagyok, vigyázok rád, mintha a saját fiam lennél. Úgy ismerlek, mint a tenyeremet és, ha magadba nézel egy kicsit te is látni fogod, hogy valami nincs rendjén. Nem ilyen vagy. Persze fájdalmas egy szakítás, és nem jó, hogy egyedül vagy otthon.

-Nem vagyok egyedül, Molly mellettem van. - szóltam közbe és ráemeltem a tekintetem.

-Molly? Ne nevettess. Tudod miért van veled? Csakis érdekből. Semmi más nem köti hozzád!

-Tisztába vagyok vele, hogy vissza akar szerezni, de nézd kicsit az én szemszögemet. Ő van most mellettem a nap huszonnégy órájában és... - nem hagyta, hogy végig mondjam, félbeszakított.

-És teljesen igaza van, ha azt hiszi, hogy így lesz téged a legkönnyebb visszahódítani. Eric a vesztedbe rohansz! Amíg ennyire labilis a lelki állapotod, tartsd távol őt magadtól.

Nem válaszoltam, mert nem akartam. Inkább elfordítottam a fejem, hogy ne kelljen ránéznem. Lehet, hogy Molly sok baj okozója volt, de mégis ő mondott igazat, és most támogat a nehéz időkben.

-Eric! Értehtő?

-Jó megpróbálom... - forgattam a szemem.

-Elolvastad a levelet? - kezdett egy másik témát.

-Igen elolvastam, de nem változtat semmit!

-Én is elolvastam. Nem kellett volna, de így legalább van miről beszélgetni.

-Szerintem meg nincs. Tökmindegy mi volt benne, nem bocsájtok meg!

-Életemben nem volt még szerencsém ennyire makacs emberhez!

-Én makacs vagyok, de ő? Minek nevezzem? Egy ócska szajhának, aki...

-Ezt azonnal fejezd be! - állt fel ülő helyzetéből – Úgy viselkedsz, mint egy kamasz, akinek beletiportak a lelki világába, de most tudatom veled, hogy kemény az élet! Nem áll meg a világ, mert neked éppen rossz kedved van. Te is sok hülyeséget csináltál, mégis mindenki kész volt téged olyannak elfogadni, amilyen vagy! Lépj túl a gőgön és nézz tükörbe, hogy mennyi kárt teszel másokban minden egyes lépéseddel! Tanulj meg megbocsájtani!

Remek. Ennél jobb már nem is lehetne ez a nap. Tom fogta magát és elviharzott. Most tényleg felhúztam az idegeit, de egyszerűen képtelenek belelátni a helyzetembe és addig nem is fognak tudni, amíg Jessie pártját fogják. Mivel mindenki elment, hát én sem maradok itt.

Egy óra múlva szinte nyoma sem volt a városi forgalomnak, de már út közben éreztem, hogy valami nincs rendben, mert rakoncátlankodni kezdett a gyomrom. Hányingerem lett és zúgott a fejem. Mikor felértem a lakásba, teát készítettem és a szobámban ledőltem az ágyamra. A lázmérőt is előkerestem, de a normál testhőmérsékleten kívül nem kúszott magasabbra a higanyszál. Nem lehetek beteg! Főleg most nem. Koncertem lesz a hétvégén! Habár, ha belegondolok, a csapatom itt hagyott, a menedzserem szintúgy. Akkor milyen koncertről beszélünk? Ki kell kúrálnom magam ebből a valamiből. Utálok beteg lenni. Elmentem lezuhanyozni, aztán a szokásos pizsamától kicsit eltérőbben egy szürke melegítőnadrágot és egy lila pólót vettem fel. Elkortyolgattam a teámat, aztán tévézés közben valamikor elaludtam.

Másnap reggel az ajtócsengőre ébredtem. Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, de a hányingerem továbbra sem múlt el és most már szédültem is. A telefonom fél tízet mutatott, tehát ez nem Molly lesz, mert ő csak később jön az énekpróba miatt. Elbotorkáltam az ajtóig, és a kulcsot elfordítottam a zárban. Egy ismerős, de megrémült arccal találtam szembe magam.

-Szia Audrey!

-Eric, jól vagy? Holt sápadt vagy. - lépett beljebb, ahogy kitártam az ajtót.

-Csak egy kis hányinger, ennyi az egész. - utálok panaszkodni.

Átmentünk a konyhába és egy újabb adag teát vettem magamhoz, aztán leültünk az asztalhoz.

-Nem áll szándékomban bosszantani, de ez rosszabbnak tűnik egy enyhe hányingernél.

-Jaj Audrey tök mindegy, inkább azt mond, miért jöttél?!

-Egyrészt, mert azt mondta Adam, hogy összevesztetek. Most is úgy vagyok itt, hogy ő nem tud róla, mert megtiltotta, hogy átjöjjek. Min vesztetek össze ennyire? Ő nem hajlandó semmit sem mondani.

-Azon, hogy megint elkéstem próbáról. - dörzsöltem meg az arcom, hogy kicsit felébredjek, közben próbáltam leplezni a rosszullétem.

-Komolyan, ti nem vagytok normálisak! Ha egy másik elkésik, akkor összedől a világ?

-Nézd, ez korán reggel túl bonyolult ahhoz, hogy elmagyarázzam, de, ha megvárod, amíg lezuhanyzom, akkor mindent részletesen elmesélek. Molly is csak később jön. Érezd otthon magad.

-Rendben... - lehelte beletörődve.

Átmentem a fürdőbe egy farmerrel és egy hosszú ujjú felsővel, és beálltam a forró vízsugár alá. Tudtam, hogy nem maradhatok sokáig, de ennek a röpke időnek ki akartam használni minden másodpercét. Nagy levegőket vettem, minek köszönhetően enyhült a hányinger. Tükörbe nézve a szemem alatt nagy, sötét karikák húzódtak, arcom beesett volt, és ahogy Audrey mondta, sápadt voltam, mint a fal. Próbáltam rendbe szedni magam, hogy minél kevésbé látszódjanak a betegség jelei. Mikor elkészültem, a teámért mentem a konyhába, Audrey-t pedig a nappaliban, újságot böngészve találtam meg.

-Na végre! Esküszöm tovább tartott, mint egy lánynak!

Nem szóltam semmit, csak mosolyogtam rajta és leültem az egyik fotelba.

-Szóval, mit is szeretnél tudni? - tértem rá a lényegre.

-Azt, hogy miért kell azon összeveszni, hogy valaki elkésik?

-Azért, mert – bevallom – nem először késtem el. A héten ez volt a harmadik. Egy órát vártak rám tegnap, utána meg Adam nekem esett, hogy válasszam szét a magánéletemet meg a színpadot, és szerinte megváltoztam.

-Ha szabad megkérdeznem, miért késtél el? Ennyire halaszthatatlan dolgod akadt?

-Nem, nem volt semmi, csak elkalandoztam és nem figyeltem az időt. Aztán beragadtam a délutáni csúcsba. Képtelenség volt eljutni a próbateremig.

Egy bólintással jelezte, érti, miről van szó, de furcsán viselkedett. Mintha nem mondana el valamit. Ajkait egy vonalba préselte és kinézett az ablakon. Mivel ő sem szólt semmit és én sem, belekortyoltam a teámba.

-Kérdezhetek?

-Persze. - válaszoltam.

-Nem lehetséges, hogy...azért kalandoztál el, mert Jessie-re gondoltál?

Ez a mondat szíven ütött. Pont Jess levelét olvastam, ezért késtem el. Mi lenne itt a jó válasz? Igen? Ezzel végül is igazat mondanék. De ha nemet mondok? Akkor hazudnék neki. Kell egy köztes megoldás.

-Részben igen.

-Részben? - nézett rám kíváncsi tekintettel.

-Írt...egy levelet és azt olvastam. Emiatt késtem el, de légyszives, ezt ne mond el a többieknek. Ők nem tudnak a levélről. Még én is gondolkodom rajta, hogy megtartsam-e egyáltalán, vagy elégessem?!

-Nem szólok, esküszöm, de el akarod égetni?

-Minek tartogassam? Azt írta, hogy nem fogok többet hallani róla, igazából kitöröl az életéből, akkor én miért ne tehetném ugyanezt? Én is kitörlöm, a levéllel kezdve. - álltam fel a helyemről és indultam a szobámba, ahol a papírt rejtegettem.

-Eric, várj! - ugrott utánam, és megfogta a karom – Ha nem túl nagy kérés, hadd olvassam el. Utána azt csinálsz vele, amit akarsz.

Bólintva beleegyeztem és bementem a szobámba. Az asztalom fiókjából kiszedtem borítékostul, de mikor meg akartam fordulni, megint szédülni kezdtem. Olyan volt, mintha nem egyenes talajon lépkednék. Le kellett ülnöm egy percre, de nem akart enyhülni. Újra felerősödött a hányinger is és az ágyon ülve a kezeimmel a fejemet fogtam, mintha így megállíthatnám a szédülést. Képtelen voltam kinyitni a szemem, de mikor meghallottam Audrey lépteit önkéntelenül is felálltam és elé léptem.

-Tessék. - adtam át a levelet.

-Biztos nem kell orvos? Cudarul nézel ki.

-Nem kell. Megiszom a teát és jobb lesz.

El is indultam a nappaliba, de a bögrémet már nem tudtam elvenni az asztalról, mert úgy éreztem, kicsúszik a lábam alól a talaj, aztán minden elsötétült...