42.fejezet - Váratlan helyzetek

Sziasztok! Meghoztam a fejezetet. Az előző részhez írt komikat nagyon köszönöm, akinél pedig még nem jártam és új fejezete van, holnap írok! :)

Komizzatok! Jó olvasást!

Lauren :)

Hamar végeztük a csomagolással, aztán lezuhanyoztunk és időben aludni mentünk, mert korán indult a repülő. Az e-mail is megérkezett, szóval, semmi kétség nem férhet ahhoz, hogy holnap el kell utaznom. Éjszaka nagy részt csak forgolódtam, képtelen voltam elaludni. Az járt a fejemben, vajon milyen lesz a 'Nagy találkozás'?! Rettentően féltem tőle, de ugyanakkor izgalommal töltött el. Hogy hogyan fog reagálni, az a jövő titka. Mindenesetre a remény hal meg utoljára. Talán még valami jó is kisülhet belőle és akkor nyugodt szívvel jönnék haza. Kin már világosodik, és egy szemet sem aludtam. Ha nem tudok, nem is fogok. Kimásztam az ágyból, felvettem egy vastagabb melegítőt, és kimentem az erkélyre. Kellemes, hűvös hideg csapta meg az arcom. A Nap körvonala lassan kirajzolódni látszott a horizont mentén, és a sugarai egyre betöltötték az egész teret. Eszembe jutott az a reggel, mikor Párizsból küldtem Eric-nek egy hasonló Napfelkeltés képet. Ahogy anya szokta mondani: „Azok a régi szép idők!” Megpróbálok mindent megtenni, hogy megbocsásson nekem, de úgy érzem, sokkal rögösebb út vezet odáig, mint azt gondolnám. Lesz, ami lesz. Végszóra megszólalt az ébresztőm. Visszamentem a szobába és lenyomtam a telefon csilingelését. Becsuktam az erkélyajtót és lementem a földszintre. Anya is éppen akkor lépett ki a szobájából, mikor leértem a lépcsőn.

-Jó reggelt! Hogy aludtál? – öleltük meg egymást.

-Nem aludtam. Képtelen voltam elaludni, csak forgolódtam egész éjjel. Az előbb már kimentem az erkélyre is. Elég hideg van.

-Novemberben? Ne csodálkozz! Kérsz reggelit?

-Igen, egy szendvics jöhet.

Amíg ő a reggelit csinálta és bekészítettem a teafőzőt. Most nem iszom kávét, mert a végén a nagy izgulásban viszont látom. Görcsben állt a gyomrom, de azt a szendvicset le kell erőltetnem.

Hamar eltelt az idő a reggeli után. Melegen felöltöztünk, levittem a bőröndömet, kabát, és már szálltunk is be a kocsiba. Utoljára megnéztem, hogy minden meg van e, aztán elindultunk a reptérre. Kis idő elteltével megérkeztünk, leadtam a cuccot és még egy pár szót váltottam anyával.

-Tom megy érted?

-Igen. Kb. két-két és gél óra az út, de majd én hívlak jó?

-Oké, vigyázz magadra! És sok sikert!

Mivel az egész éjszakát végigvirrasztottam, a repülőn rámtört az álmosság. Nem is tudtam sokáig nyitva tartani a szemem. Mikor felébredtem, éppen landoltunk és pár perc múlva mindenki szedhette a sátorfáját. Gyorsan átértünk a kapukon, és a már ismerős terminálban megláttam Tom-ot.

-Szia Jessie! Örülök, hogy itt vagy! – veregette meg a vállam és átvette a kezemből a bőröndöt.

-Én még nem tudom, hogy örüljek-e. Majd kiderül.

-Gyere, itt parkolok nem messze. Nem foglaltam neked szobát, úgy gondoltam nálam is ellakhatsz, amíg itt vagy. Abban a nagy házban sokszor úgyis egyedül vagyok. Kell a társaság!

-Köszönöm, igazad van! Legalább nekem sem fog egyfolytában kattogni az agyam mindenféle hülyeségen.

Tom berakta a csomagtartóba a táskát, én beültem az anyós ülésre, ő pedig a volán mögé.

-Milyen volt az út?

-Végigaludtam. – mosolyogtam rá – Molly-ról még mindig semmi hír?

-Semmi. – ingatta a fejét – Csak tudod, ha annyira szereti Eric-et, hol a francba van most?

-Jó kérdés, de nem biztos, hogy választ szeretnék rá kapni. Remélem nem jön vissza egyhamar, vagy jobb lenne, ha soha nem látnánk többet.

-Eric nem tud róla, hogy jössz. Meglepetésnek szántam.

-Na szép meglepetés lesz! Ezek után úgy kipenderít, hogy a lábunk sem éri a földet! – fakadtam ki.

-Nyugi! Először lehet, hogy ez lesz a reakciója, de próbálj vele beszélni. Ha nem is akarja meghallgatni, kénytelen lesz, mert nem süket.

Az út további része csendben telt el. Élveztem a felhőkön átszűrődő gyenge napsugarak erejét, mikor egy hatalmas ház kocsifelhajtóján megálltunk. Lassan nyílt a kovácsoltvasból készült kapu, majd behajtottunk az ugyancsak gigantikus méretű udvarba. Szemem, szám tátva maradt a látványtól. Kiszálltunk a kocsiból és felmentünk a lépcsőkön, ami egy teraszhoz vezetett, onnan pedig egy széles, magas, fa, üvegezett ajtón keresztül a házba.

-Tetszik?

-Az nem kifejezés! Mennyit dolgoztál ezért?

-Nem akarod tudni! Kelet vagy nyugat?

-Kelet! – vágtam rá.

-Gyere utánam.

Felmentünk az emeletre, ahol egy csomó, üresen álló szoba várt minket.

-Még szerencse, hogy Keletet választottad! Ezen az oldalon csak egy szoba van! A nyugatin már más a helyzet. – vigyorgott, és kinyitott előttem egy ajtót.

Rögtön megakadt a szemem a baldahinos ágyon és a földig érő ablakokon. Gyönyörű világos szoba volt, a falak barackszínben pompáztak, a cseresznyeszín bútor pedig jól harmonizált vele.

-Remélem megfelel!

-Hülyéskedsz? Ez olyan, mint egy palota! Még egy ötcsillagos hotelben sincs ilyen tisztaság és rend, mint itt!

-Rendben! Akkor felhozom a bőröndödet. Egy perc és jövök.

Magamra hagyott a szobában, amihez külön fürdő is társult. Körbenéztem és az nem, hogy fürdésre alkalmas volt, táncolni lehetett volna benne! Zuhanyzó és egy sarokkád is helyet kapott. Visszaléptem a szobába és ahogy az egyik ablakot jobban megfigyeltem, észrevettem, hogy egy félkörív alakú teraszra nyílik. Elfordítottam a kulcsot a zárban, lenyomtam a kilincset és kiléptem. Stockholm egy része tárult elém, ami ugyancsak lenyűgözött. Ráláttam az udvarra is, ahol Tom éppen a terasz felé cammogott. Mélázásomban hamarabb felért, mint vártam.

-Mikor akarsz menni? – nézett rám kíváncsian.

-Amikor neked megfelel.

-Nem vagy fáradt? Mert pihenhetsz és utána is mehetünk.

-Nem tudnék most pihenni.

-És éhes? Mert én már nagyon. Összeütök valamit. Csináljak neked is?

-Nem köszi. Menj csak! Addig itt maradok.

-Akkor reggelizek és akár mehetünk is!

Bólintottam, ő pedig eltűnt. Most nem volt kedvem a híváshoz, így csak egy sms-t küldtem anyának, hogy megérkeztem. Lehuppantam az ágyra és eldőltem. Fel kell készülnöm. Valahogy. Nem tudom, mit fogok mondani, de a helyzet majd adja magát. Egy biztos, most rajtam múlik, hogy kibékül e a srácokkal vagy sem.

Fél óra múlva feljött a házigazda, jelezve, hogy végzett a 'reggelijével'. Kicsit összekaptam magam és el is indultunk a kórházba. Egyre jobban izgultam, egyre jobban vert a szívem és azt kívántam, bárcsak valaki más lenne most a helyemben. Leparkoltunk és nekieredtünk a többemeletes épületnek.

-Eric Saade-hoz jöttünk. – állt meg Tom a recepciónál.

-Rendben, menjenek csak! Második emelet, ötös kórterem.

Megcéloztuk a liftet, azzal mentünk az említett szintig. Én még nem ismertem a járást, így csak mentem a menedzser után, majd megálltunk egy ajtó előtt. Az összes terem felőli fal üvegből volt, de el volt húzva bent egy függöny, hogy a kíváncsi szemek ne kukkanthassanak be minden pillanatban. Ezen kívül arra is jó célt szolgált, hogy bentről sem lásson ki az ember. Még védve voltam, de nem sokáig.

-Én most bemegyek, de nem mondom el neki, hogy itt vagy. Csak annyit, hogy meghoztam a meglepetést. Nyugi, minden rendben lesz.

Nagy levegőt vettem, ő meg bement Eric-hez. Már a fülemben hallottam lüktetni a vért, kezem pedig remegni kezdett. Ha pár percen belül nem jön ki, én összeesek, és akkor már engem is jöhetnek látogatni! Nyílt az ajtó, Tom pedig intett, hogy menjek. Félve lépdeltem az ajtó felé, aztán mikor befordultam, egy csillogó barna szempárba ütköztem.

Mrs. Beaumont – Jessie anyukája szemszög//

Úton hazafelé abban reménykedtem, hogy minden rendben lesz. Biztosan kibékülnek, mert, ahogy én látom nagyon szeretik egymást még a kis bakik ellenére is. Mindenki követ el hibákat! Na és? Az élet megy tovább! Mivel nem volt kedvem otthon ülni, úgy döntöttem, hogy elmegyek egy közeli áruházba és végignézem a kínálatot. Megvettem a parkolójegyet és elmerültem a termékek világában. Különféle ruhák, cipők, konyhai eszközök és bútorok közül is lehetett válogatni.

Pár óra múlva elindultam haza. Közben Jessie-től is megkaptam ez sms-t és kicsit nyugodtabb lettem. Mikor bekanyarodtam az utcánkba, furcsa mód egy fekete Audi állt a házunk előtt. Messziről kitűnt az üres utcában. Nem tudtam közvetlen a ház elé állni és a szomszéd előtt állítottam le a kocsit. Egy hosszú barna hajú, Jessie korú lány támaszkodott a csengőre, szinkronban a kopogással. Szaporábbra vettem a lépéseimet, mert hiába nyomja a csengőt, nincs itthon senki. A kerítésünkhöz érve megszólítottam.

-Helló! Segíthetek?

-Jó napot! – perdült meg – Igen, Jessie Beaumontot keresem. Itt lakik, ugye?

-Jessie nincs itthon. Megkérdezhetem, hogy honnan ismered? – álltam meg én is a bejáratban.

-Molly Sandén vagyok! – nyújtott kezet – Sürgősen beszélnem kellene vele egy közös ismerősünkről.

Áhá! Ő lehet az a Molly, aki keresztbetett a lányomnak! Na várj csak!

-Azt a közös ismerőst véletlenül nem Eric-nek hívják?

Szemei kitágultak, és nagyot nyelt.

-Honnan tudja?

-Onnan, hogy Jessie a lányom, és most már tudom nagyon jól, hogy ki vagy! Bármit megtennél, hogy kisajátítsd magadnak a fiút, igaz? Hát ez most nem fog összejönni, mert Jessie ma reggel visszament Stockholmba. Ha minden igaz, már ő ápolja Eric-et helyetted! Ha annyira szereted, miért hagytad most egyedül? Szerintem szüksége lenne rád!

-Maga ne oktasson ki engem! Jessie miatt történt az egész! Miatta ment torpára Eric egészsége, mert megcsalta!

-És ahelyett, hogy most Eric mellett lennél, képes voltál ideutazni? Hogy kioktasd a lányomat? Mire visszaérsz, régen a kórház közelében sem lesznek! Nem lepődnék meg rajta, ha kibékülnének. Erről lekéstél! Most pedig menj innen, amíg szépen mondom!

-Nem kell sehogy sem mondania! Megyek én magamtól! Most már minden világos! Amilyen az anyja, olyan a lánya! – puffogott, miközben beszállt a kocsijába és elhajtott.

Jessie-éknek tudnia kell róla, hogy itt volt. Kizártam az ajtót, a táskámból előkerestem a telefonom és tárcsáztam.

-Szia anya!

-Szia! Itt járt Molly.

-Molly? Te most hülyéskedsz?

-Az előbb ment el. Téged keresett. Mikor hazaértem, már itt volt, csak nem volt, aki ajtót nyisson neki.

-Nem tudod hova ment? – kérdezte aggódó hangnemben.

-Nem, de mostantól számítsatok rá, hogy egyszer megjelenik!

-Köszi, hogy szóltál!

-Szívesen! Jobbulást Eric-nek!

-Átadom! Szia!

Nem akartam sokáig húzni az időt, mert nem tudom, hogy találkoztak e már. Különben sem az volt a cél, hogy csevegjek, hanem, hogy elmondjam a tényeket. Remélem Molly nem tud visszamenni olyan hamar, mint ahogy szeretné!

Molly szemszög//

-Hihetetlen milyen emberek vannak! Hogy vette a bátorságot ez a kis fruska, hogy visszamenjen? Ki hatalmazta fel rá? És honnan tudta, hogy Eric kórházban van? Minél előbb vissza kell mennem Stockholmba, hogy elhajtsam onnan! Eric az enyém! – kiabáltam a kocsiba.

Visszamentem a hotelba és a szobámból felhívtam a repteret.

-Londoni Repülőtér! Miben segíthetek?

-Jó napot! Egy jegyet szeretnék foglalni Stockholmba. Ha lehet, holnapra!

-Egy kis türelmet, megnézem van e még üres helyünk. – Igyekezz! Nem érek rá egész nap! – Sajnálom, de üres helyünk legelőbb csak a három nap múlva induló gépre van. Megfelel az is?

-Három nap? Nincs előbb?

-Nincs, ha csak valaki le nem mondja, de ez az utolsó pillanatban szokott megtörténni. Szerintem nem akarna ezért három napig a reptéren ücsörögni.

-Jól van, foglalja le azt a helyet Molly Sandén névre.

-Rendben. A gép délután kettőkor indul majd.

-Köszönöm! Viszhall!

Ilyen nincs! Most mit csináljak itt három napig? Ha elunom az életem az sem segít és Eric-kel is maximum telefonon tudok beszélni. Várjunk csak...Van egy ötletem! Meglátogatom Jackson-t a börtönben. Régen láttam már és talán tud valami tanácsot is adni, hogy mit csináljak. El kell tüntetnem valahogy ezt a lányt. Ki nem állhatom! Holnap első dolgom lesz, hogy megkeresem ezt a börtönt. Hamarosan találkozunk Jackson!