41.fejezet - Hallgass a szívedre!

Sziasztok! 

Na, itt a fejezet, nem is rizsázok sokat! A rész végén lesz egy kérdés, légyszi válaszoljatok rá! :) Komikat kérek! :)

Vanity Destiny-nek köszönöm a díjat! Én most csak két embernek adnám tovább, bár sorolhatnám még: Orchidée, és Myka. :)

Kellemes olvasást!

Lauren :)

Jó döntés volt, hogy hazajöttem, már amennyire jó döntést lehetett hozni egy, a miénkhez hasonló vita után. Anya segített feltöltődni, és elindítottam az új életem. Próbáltam minden negatív emléket és képet kitörölni az elmúlt fél évből és csak a jóra emlékezni. A barátok, akiket ott szereztem, a sok nevetés, az összejövetelek, mind ezek közé tartoznak. Így talán könnyebb lesz a felejtés. Mert felejteni akarok. Elfeledni azt az embert, akit eddig a legjobban szerettem. Kár, hogy mindenki akkor jön rá, hogy mit veszített, mikor már késő. Én sem becsültem meg azt, amim van és most itt vagyok. Ülök a kandalló előtt egy párnán, bámulom, ahogy a tűz felemészti a vastag fadarabokat és egy csésze forró teát szorongatok a kezemben. Kellemes meleg van a házban a kinti hűvös idővel szemben. Hiába, november van. A boltokban már ott tündökölnek a karácsonyi díszek, különféle ajándéklehetőségek, csillogó bordó és aranyszín boa díszít mindent. Mindenkinek ez a kedvenc ünnepe, feltéve, ha van kivel ünnepelnie. Nekem most a szüleim jelentik azt a támaszt és vigaszt, amit pár napja még egy másik ember adott. Igaza volt, hogy kiakadt rám, teljesen jogos volt. Úgy viselkedtem, mint egy éretlen kamasz.

-Min gondolkodsz ilyen elmélyülten? - ült le mellém anya, kizökkentve a gondolataimból.

-Mindenfélén. Apa hazaér Karácsonyra?

-Persze! December elején már itthon lesz.

Mosolyra húztam a számat, de nem szóltam erre semmit.

-Úgy örülök, hogy itthon vagy! - ölelte át a vállam.

-Én is. - egy hirtelen ötlet jutott eszembe – Anya, lehetne egy kérésem?

-Persze.

-Mivel nem túl nagy rá az esély, hogy Audrey valamikor hazajön, meghívhatjuk őket Karácsonyra?

-Őket? - kerekedett ki a szeme.

-Hát...Audrey-t és Adam-et. Már régóta együtt vannak, és nagyon rendes srác. Ha a barátnőmet meghívom, akkor a barátját is illendő. Ez lenne az első Karácsonyuk. - magyaráztam mosolyogva.

-Jöjjenek, ha szeretnéd!

-Köszönöm Anya! - öleltem meg és egy hatalmas puszit nyomtam az arcára – Már is felhívom.

Előkaptam a telefonom és tárcsáztam. Kicseng. Miért nem veszi fel? Nem a legjellemzőbb rá, hogy nem vesz fel egy hívást. Hm...Majd később visszahívom.

-Nem veszi fel? - nézett fel anya egy újságból, amit éppen lapozgatott.

-Nem. Majd visszahívom.

-Nézd csak, milyen olcsón adják a fényfüzéreket! Beszerezhetnénk párat és akkor nem csak a teraszra rakhatnánk, hanem az erkélyedre is.

-Jó ötlet!

-Akkor megyünk?

-Mi? Most?

-Aha! Semmi sem jobb egy esti vásárlásnál!

Beleegyezőn nevettem, aztán elmentünk kicsit átöltözni. Egy fekete farmert vettem fel magenta színű garbóval. Hajamat szabadon hagytam és belebújtam a vastag, sötétszürke, magassarkú csizmámba. Egy vastagabb, ugyancsak fekete kabátot húztam magamra, mert nem akartam megfázni.

Fél óra múlva már egy bevásárlóközpontban róttuk a köröket. Úgy döntöttünk, mivel még nem köszöntött be annyira a karácsonyi láz, megveszünk most pár ajándékot. Anya egy gyertyaszettet választott magának, apának egy rénszarvasos nyakkendőt néztünk ki, én pedig nem tudtam dönteni és inkább csak nézelődtem. Végül is, ráérünk még. A csillogó fenyődíszek között elmélyülten válogattam, mikor megcsörrent a mobilom. Nem néztem a kijelzőt, csak felvettem.

-Haló?

-Szia Jessie. - hallottam meg barátnőm hangját.

-Szia! Hogy vagy?

-Én jól. Láttam, kerestél. - Itt valami nincs rendben. Túlságosan is kihangsúlyozta az „én” szót.

-Igen, szeretnélek téged és Adam-et meghívni hozzánk Karácsonyra. Benne vagytok?

-Persze, szívesen. - halkult el a hangja.

-Ennél azért nagyobb lelkesedést vártam!

-Bocsi, de...francba! Megígértem, hogy nem mondom el, de szerintem tudnod kell róla.

Hangja kétségbeesett volt. Amit a kezemben tartottam, visszatettem a polcra és feszülten figyeltem.

-Mi történt?

-Eric tegnap délután összeesett.

-Mit mondtál?

-Bent van a kórházban, infúzióra kötötték. Az orvos szerint nincs más baja, mint, hogy nem evett napokon keresztül semmit, csak ivott és azt sem túl sokat. Nem súlyos, de nagyon gyenge. Adam ígértette meg velem, hogy tartom a szám. Kérlek, ne mond el neki, hogy tőlem tudod. Lehet, hogy majd ő is felhív téged, vagy fogalmam sincs.

Csak úgy dőlt belőle a szó, nekem pedig egy kapaszkodót kellett keresnem a kezemmel, különben a lábaim felmondják a szolgálatot. Szerencsére anya pont megtalált, mikor Audrey végigmondta a történteket. Ijedt arcomat látva türelmesen várt, amíg beszéltem.

-Nyugi, nem mondok Adam-nek semmit.

-Köszi Jess! Ráadásként még Molly is lelépett, nem tudom hol van. Már százszor kerestük telefonon, de semmi válasz. Egész eddig le sem lehetett vakarni Eric-ről, most meg, hogy talán szükség lenne rá, eltűnik!

-Újra...együtt vannak? - kérdeztem kicsit habozva.

-Úgy tűnik, de Eric tart egy bizonyos távolságot.

-Most ki van vele a kórházban?

-Felváltva vagyunk a srácokkal és Tom-mal. Ha rajtunk múlik, egyben marad, ha Molly-n múlna, talán még most is a padlón heverne, eszméletlenül.

Nem reagáltam le ezeket a szavakat. Éreztem, hogy könnycseppek gyűlnek a szemembe, de próbáltam visszafojtani a sírást. Hogy lehet Molly ennyire...nincs is rá megfelelő szó!

-Jessie, ott vagy?

-Igen, bocsi. Nem tudom felfogni Molly viselkedését!

-Hagyjuk Molly-t. Jessie, vissza kell jönnöd! Mióta elmentél, minden olyan, mintha egy filmben lennénk. A fiúk állandóan veszekednek, teljesen elmérgesedett a kapcsolatuk.

-Nem mehetek vissza! - tört ki belőlem.

-Olvastam a levelet, amit Eric-nek írtál. Tudom, hogy mit fogadtál meg, de kérlek, csak te tudod rendbe tenni a dolgokat!

-Audrey, értsd meg, én...

-Leteszem, mert jön Adam. Gondold át! Szia!

-Audrey! Audrey! - szólítgattam a telefonban, de csak a megszakadt vonal búgását hallottam.

Kábán néztem kezemben a készüléket, és az arcomról lehullt egy könnycsepp.

-Jessie, mit történt? - fogta meg a két vállam, hogy a szemébe nézhessek.

-Anya...Eric... - csuklott el a hangom.

-Mi van vele?

-Kórházban van. Mindenkivel összeveszett és valószínűleg Molly be tudta hálózni, pedig nem is szereti!

-Gyere, fizetünk és út közben megbeszéljük.

Tíz percen belül a kocsiban ültünk és hazafelé vettük az irányt. Kiveséztünk minden egyes szót, amit Audrey-tól hallottam, hátha nem mondott el mindent és még rájöhetünk valamire. Bármelyik irányból néztük – bár anya nem mondta ki – én jöttem ki felelősnek. Én, mint címeres ökör csináltam egy akkora baromságot, hogy az lavinát indított el és sok ember, most miattam szenved. Tennem kéne valami, de mit? Közben hazaértünk és én a szobámba mentem. Tiszta fejjel akartam gondolkodni, mindenkit kizárni és egy megoldást keresni. Öt perc sem telt bele, megint megszólalt a telefonom. Azt hittem Adam lesz az, de tévedtem.

-Szia Tom!

-Jessie, vissza kell jönnöd Stockholmba! Most! Eric...

-Tudom, mi történt. - vágtam a szavába.

-Tudod? Akkor még inkább gyere vissza. Itt a feje tetején áll minden. Már nem tudok mit kezdeni a fiúkkal. Úgy akarják Eric-et megleckéztetni, hogy felmondják a szerződésüket. Az egyetlen megoldás, ha bocsánatot kér tőlük, de előbb neked kell meglágyítani a szívét! Mindenki tudja, hogy szeret, de magának sem vallja be! Ezért készült ki ennyire. Jessie, te vagy az egyetlen reményem.

-Nem tehetem Tom. Ha visszamegyek még jobban felborzolnám a kedélyeket és nem repkedhetek össze-vissza Svédország és Anglia között.

-De repkedhetsz! Olyannyira, hogy már lefoglaltam neked egy jegyet holnap, kora reggelre. Szerintem már az e-mail-ed is megérkezett ezzel kapcsolatban.

-Na ezt nem gondolhatod komolyan! - förmedtem rá, hatástalanul.

-Nincs apelláta! Kimegyek eléd a reptérre. Holnap találkozunk!

-Tom! - kiáltottam a telefonba a nevét pont úgy, mint Audrey-nál, és itt is megszakadt a vonal.

Ilyen nincs! Ma már másodszor nyomják ki a telefont, mikor még mondandóm lett volna!

-Mi ez a nagy kiabálás? - nyitott be a szobám ajtaján anya.

-Tom kijelentette, hogy lefoglalt nekem egy jegyet holnap reggelre, mert vissza kell mennem Stockholmba! – közben bekapcsoltam a laptopom és titkon abban reménykedtem, hogy nem lesz semmi a postaládámban – Jó, igaz, hogy nagy valószínűséggel minden miattam történt így, de ezzel nem old meg semmit!

-Akkor miért pakolsz?

Mire észbe kaptam a tudat alattim vezérlésével előhalásztam egy kisebb bőröndömet, és beledobtam pár ruhámat. Nem! Én nem megyek sehova! Máskor is megoldottak mindent egyedül, most is meg fognak! Önkéntelenül rogytam le az ágyam szélére és nagy levegőket vettem, hogy lehiggadjak. Ennyit a 'tiszta fejjel gondolkodás'-ról.

-Anya, én bedilizek! Próbáltam Őt kiverni a fejemből, de nem ment és inkább csak egy szép emlékként gondolok rá. Most mit kéne csinálnom? Mi a bánatot csináljak, hogy minden olyan legyen, mint régen?

Anya mosolyogva foglalt mellettem helyet. Hogy tud ilyen pillanatban mosolyogni?

-Nézz magadba egy kicsit. Ne az eszeddel gondolkodj, hanem a szíveddel. Te, mit szeretnél? Itthon maradsz kétségek között, vagy elmész pár napra és rendezed az 'életed'? Mindketten tudjuk mennyire szereted ezt a fiút. Ne szúrd el ezt a lehetőséget! Még, ha nem is sikerül, legalább megpróbáltad.

Hogy tudnak az emberek ilyen bölcsességeket mondani? Minden szót belém fojt azzal, ahogy beszél. Hálaképpen megöleltem és letöröltem egy könnycseppet az arcáról.

-Segítesz pakolni?

Ahogy kinyitottam a szemem, rá kellett jönnöm, hogy nem otthon vagyok. Az ablakon beszűrődő fénytől homályosan láttam, majd a kép hamar kitisztult. Megmozdítottam a karom, de egy pontban nagyon fájt. Tű? Mi? Infúzió? Kórházban vagyok? Nincs itt senki. Hol vagyok? Egy ismerős személy ebben a pillanatban lépett be az ajtón.

-Végre felébredtél!

-Tom, hol vagyok? Mi történt?

-Kórházban vagy. - ült le az ágyam melletti székre - Otthon elájultál. Még szerencse, hogy Audrey pont veled volt, különben megnézhettük volna magunkat.

-Emlékszem. Kegyetlen rosszul voltam, de azután, hogy bementem a nappaliba, semmi nem rémlik.

-Eric, az orvos azt mondta, hogy azért ájultál el, mert...előfordulhat, hogy az elmúlt három-négy napban nem ettél semmit?

-Öö...igen? - fintorodtam el.

-Nem vagy normális! Miért kellett ez?

-Tudod, hogy mennyire kikészültem az elmúlt pár napban mindenféle értelemben! Nem az lebegett elsőként a szemem előtt, hogy ettem-e vagy nem!

-Ezen túl kell tenned magad. Pár napig bent fognak, hogy egyél rendesen. Utána meg testőrt fogadok melléd, aki minden nap ugyan abban az időben megetet! – nevette el a végét.

-Rendben. Molly hol van?

-Azt hittem, te majd elárulod, – fonta össze karjait a mellkasán – Én is kíváncsi lennék rá.

-Nem tudjátok hol van?

-Nem. – ingatta a fejét – Hogy őszinte legyek, miután téged behozott a mentő, érdekes mód szőrén-szálán eltűnt.

-Aha...

-Ilyenkor bizonyosodhatsz meg róla, hogy miért is van veled.

-Ne kezdjük megint. - róttam meg, mielőtt vele is összevesznék.

-Jól van. Én most magadra hagylak, mert még egy csomó elintézni valóm van. Pihend ki magad! – indult meg az ajtó felé, de még visszafordult – Holnap lesz egy kis meglepetésem! Attól egyből jobban leszel!

-Nem kérek csokit! Nem bírnám megenni.

-Nem hozok! Majd még jövök! - azzal kiment az ajtón.

Mit akar ez, meglepetést? Örülök, hogy elmúlt a hányingerem és a szédülés. Miért van rossz előérzetem? Mindegy, majd holnap megtudom. De Molly...Hová lett? Lelép, mikor szükségem lenne rá? Vajon igaza van Tom-nak ezzel kapcsolatban, hogy csak a hírnév miatt van velem? Ha olyan fontos vagyok neki, akkor miért nincs most itt? Összekuszálódik minden. Ezekre a kérdésekre csak tőle kaphatok választ, de mikor? Majd, ha előkerül. Előkerül? Hol van most?

------------------------------------------------------

Na, szerintetek hova tűnt Molly?