Miután felértünk az emeletre mindenki ment a saját lakrészébe. Eric-től újfent fergeteges csókban váltunk el, mivel a szerdai koncert előtt már nem nagyon fogunk tudni találkozni. Sokat próbálnak, az új albumon is dolgoznak…de megértem. Úgy döntöttem elmesélem Audrey-nak, ami a liftben történt. Úgy éreztem tudnia kell róla, és valami félelmetes erő kerített hatalmába, amiért a tanácsára lenne szükségem. Bementünk a nappaliba egy bögre forró teával, és belekezdtem.
-Audrey…el kell mesélnem neked, ezt a Jackson-os ügyet.
-Rajta! Nem jó, ha magadban tartod! – mintha csak sejtené, hogy valami gond van.
-Gondolom tudod, hogy nem direkt ragadtam bent a liftben pont vele!
-Valahogy sejtettem! – kis mosolyra állt a szája.
-Na, és eszembe jutott, amit Mandy mondott tegnap este. Tudod, hogy majd mondogatni fogja, amíg meg nem győz, hogy mennyire szeret! – válaszképp csak bólogatott, én pedig folytattam – Hát, rázendített, hogy mennyire szeret, és, hogy nem tudja nélkülem elképzelni az életét…
-Ezt mondta?
-Igen, és ráadásként megcsókolt…
-Mivan? És te hagytad? – förmedt rám barátnőm – Normális vagy?
-Nem akartam hagyni, de olyan gyorsan történt, és jóval nagyobb erőben van amúgy is, mint én!
-Na de…ugye nem hittél neki?
Csendben maradtam, mert most éreztem csak igazán, mennyire összekuszálódtak az érzéseim és a gondolataim.
-Jessie! – lengette meg szemem előtt a kezét.
-Az a helyzet, hogy nem tudom, hogy mit higgyek! – tört ki belőlem – Mégis csak másfél évig együtt voltam vele!
-Figyelj, elhiszem, mennyire nehéz, hogy újra megjelent. De emlékezz vissza rá, hogy mit tett veled! Megütött, és nem is akárhogy. Ha egyszer megtette, máskor is megteszi. A másik pedig nézd meg Eric-et! Nem volt semmi, ahogy megvédett ott lenn! Jackson csak azt kapta, amit megérdemelt! És láttad már, hogy néz rád?
-Miért, hogy néz? – nem tudtam mire vélni ezt a kérdést.
-Pont úgy, mint aki fülig szerelmes. Azzal, hogy tegnap este „bejelentettétek”, hogy jártok, csak igazoltátok a sejtésünket! Mindkettőtöknek csillog a szeme, ha csak meglátja a másikat! – kis szünet után végre jött az a rész, amire igazán szükségem volt – Egy jó tanács: ha nem bogózódnak ki a szálak a fejeden, tedd mérlegre a két fiút! Ki felé fog hajlani a szára? Jackson…vagy Eric felé?!
Igaza van, bármilyen szempontot is állítanék fel, a mérleg Eric felé mutatna. Innentől nem is kérdés, ki beszélt őszintén és ki nem. De az a gondolat nem hagyott nyugodni, hogy hogyan került a lift elé Eric.
-Egyébként, te szóltál Eric-nek, mikor hívtalak a lift dolog miatt?
-Nem. Mire leértem, hogy szóljak valakinek, ő már ott állt és nagyban beszélgetett a karbantartóval. Úgyhogy szerintem ő szólt, hogy elromlott a lift. Meddig voltatok bent?
-Nem sokáig, de akkor majdnem egyszerre értünk haza Eric-kel?! Jó ég, nem is tudom mi lett volna, ha előbb jön. Így is elég meredek volt, hát még ha ők ketten találkoznak felfelé, és ők ragadnak bent a liftben!
-Összeverték volna egymást!
Erre a felfedezésre mindketten jóízűt nevettünk.
Audrey a munkájából hazahozott egy kicsit, így amíg ő a statisztikai adatokat, és hasonlókat egy adatbázisba rendezte, én beleolvastam a svéd nyelvkönyvbe. Fülhallgatón keresztül hallgattam hozzá a hanganyagot, hogy a lakótársamat ne zavarjam. A német és a francia nyelv keveréke dallamosan csengett a fülemben, és azonnal úgy éreztem, hogy többet kell tudnom! Kedveskedni akartam Eric-nek, ezért, amit a legjobban a fejembe véstem a ’Konserten var fantastiskt’ – ’Jó volt a koncert’ (hasonlóan kell ejteni, mint leírni), és a ’Jag älskar dig!’ – ’Szeretlek!’ (Joh elszke dej). Audrey lassan végzett a dolgával, így most én csináltam vacsorát. Folyamatosan mondogattam magamban a két kifejezést, hogy minél jobban megragadjon. Jó kedvem volt, akár hányszor arra gondoltam, hogy Eric leütötte Jackson-t, és Audrey tanácsa is sokat segített. Terítés közben észre sem vettem, hogy barátnőm bejött a konyhába.
-Jól vagy? – nézett rám kerek szemekkel.
-Persze, miért?
-Nem ismerek rád! Kb. öt perce itt állok, és nem vettél észre. Oké, ezt még megemésztem valahogy! De, hogy dúdolgatsz, és egyfolytában fülig ér a szád…Ez… - nem találta a szavakat a csípkelődésre.
-Csak Eric-re gondoltam. – mondtam belepirulva a válaszomba.
-Ó, igen! Így már érthető! Nyugtass meg, hogy jó a hallásom! Nem az ő egyik számát dúdoltad?
-De.
-Le sem tagadhatjátok, hogy fülig szerelmesek vagytok egymásba!
-Ki mondta, hogy le akarjuk? – válaszoltam kérdésére kérdéssel.
Az elmúlt két napban teljes mértékben sikerült belehabarodnom Eric-be, és már nem féltem kimondani, mennyire szeretem. Ezt tudtatára is adtam, nem egyszer. Szerdai nap van, este koncert, én pedig itt ülök a pult mögött, és azt várom, hogy betévedjen egy ember, aki eligazítást kér…Unalmas, de itt kell lennem, amíg le nem jár a munkaidő. Nem vehettem ki szabadnapot, mivel a fellépés most csak kilenckor kezdődik, így ellógtam volna az egész napot, a pénzre viszont szükségem van. Megint egy újabb hónap, mikor lakbért, számlákat kell fizetni. Audrey-val összehozzuk, de azért nem könnyű még szinte gyerekként élni a felnőtt életet. Hiába vagyok nagykorú, most döbbentem rá, mennyire nehéz, és miért olyan fáradtak a szülők a munka után. Sokunk nem is fizikailag fárad el, hanem szellemileg. Velem is ez volt, de ha az estére gondoltam, minden fáradtságom elszállt. Eric megint meghívott az öltözőjébe, és Audrey is újfent Adam-mel fogja tölteni a ’felesleges’ időt a koncert alatt.
Délután négykor értem haza, és alig, hogy kikészítettem a ruhámat, Eric berobogott az ajtón.
-Kész vagy?
-Igen, mindjárt!
-Siess, mert elég hosszú utunk lesz, amíg elérjük Liseberget!
-A többiekkel együtt megyünk?
-Nem! A fiúk lefoglalták maguknak a kisbuszt a csajokkal! Beférnénk még mi is, de…én jobb szeretnék inkább csak veled lenni! – azzal átkarolta a derekam, és egy édes csókban egyesültek ajkaink.
Sejtelmes hanglejtéséből ítélve megint kitalált valamit, így megszakítottam az idilli pillanatot.
-De nem akarom, hogy elkéss! Eléggé ki lenne akadva a menedzsered, ha a kezdés előtt 5 perccel állítanánk be!
-Nyugi, nem fogunk elkésni! Különben is, rengeteg időnk lesz a koncert után! És pakolj be plusz egy napi ruhát!
-Rendben! – majd a táskámhoz mentem és beraktam egy farmert, egy hosszú ujjú felsőt, és egy vastag pulcsit.
Eric a konyhában innivaló után kutatott, amíg én átöltöztem. Fekete legging, türkizkék felső, és egy boleró alkotta az esti szerelésemet. Ezt feldobtam egy csillogós övvel, hajamat kiengedve hagytam, és egy sötét sminket tettem fel. Ráadásként a kedvenc magassarkúmat vettem fel, amivel már csak fél fejjel voltam alacsonyabb Eric-nél. Felkaptam a sporttáskát, amiben a másnapi ruhám volt, és a popsztár után kiabáltam a házban.
-Kész vagyok!
-Én is! Elmostam a poharat, hogy ne árválkodjon ott a mosogatóban! – ennek a mondatnak a végén ért ki a konyhából, majd elhallgatott.
Már-már zavarba ejtően mért végig, s közben egy kaján vigyor végig ott motoszkált a szája szélében.
-Ej ha!
-Megfelelek Svédország legnagyobb popsztárjának? – fordultam körbe előtte.
Válasz hiányában rápillantott az órájára, majd újra rám.
-Ha negyed órán belül el tudunk indulni, akkor még odaérünk. Viszont…negyed óra elég sok mindenre elég!
-Meg ne próbáld! – mutattam fenyegetően ujjammal.
Horrorisztikus nevetéssel nekem rontott, és fél pillanat alatt az ágyamon találtam magam. Ahogy megéreztem leheletét a nyakamon, testem remegésnek indult. Szívem szerint itt maradtam volna vele egész este, és reggel, de a józan eszem felülkerekedett.
-Eric…ne…ne csináld… - mondtam akadozó hangon.
-Most már nem állok meg!
-Pedig muszáj lesz! – majd minden erőmet bevetve a hátára fordítottam és csípőjére ültem.
-Kb. 4 óra múlva fellépésed lesz! Ezzel tisztába vagy? És nézd, hogy mit művelünk!
-Ne kérd, hogy türtőztessem magam! – emelkedett meg fekvő helyzetéből.
-Megint csak azt tudom mondani, amit az előbb! Muszáj lesz! Gyerünk! Felkelni! Egy csomó, sikítozó rajongó fog várni, mire odaérünk! – lemásztam róla, és karjánál fogva magam után húztam, hogy induljunk, mielőtt túl késő lesz.
Hosszasat nyögött, mint egy kisgyerek, aki nem akar felkelni, hogy iskolába menjen, majd rongybabát kezdett játszani. Megint alul maradtam. Kihasználta, hogy megragadtam a karjánál, de ő erősebbnek bizonyult. A lendülettől az ölébe ültem.
-Imádkozz, hogy túl fáradt legyek a koncert után!
Egy szájrapuszi után végre el tudtunk indulni. Audrey már rég elment a többiekkel, így a sereghajtók csapatát ketten alkottuk.
Az úton nem sokat beszélgettünk, inkább zenét hallgattunk, én pedig relaxáltam egy kicsit a hatalmas ülésben. Eldöntöttem a háttámlát, és hagytam, hogy vigyen magával az út véget nem érő mélysége.
A már jól ismert parfüm és mentol illatára ébredtem. Forróságot éreztem az arcomon, mire már kinyitottam a szemem.
-Jess…Hahó! Elaludtál Szivem! Megérkeztünk.
-Jó ég…Mikor?
-Ebben a pillanatban. Épp csak leparkoltunk.
Kikapcsoltam a biztonsági övet, majd nyújtózás közben nagyot ásítottam. A kocsiban kellemesen meleg volt, de, ahogy Eric kiszállt, hogy kivegye a csomagját, megcsapott a hideg levegő. Lehajtottam a napellenzőt, amin egy kis tükörben szemügyre vehettem magam. Szerencsére a sminkem nem kenődött el, a hajam sem volt kócos, így nem látszott, hogy aludtam. Kinyílt mellettem a kocsi ajtaja, és ott állt előttem Eric, egy kabátjával a kezében.
-Gondoltam, szükség lehet rá. Vedd csak fel, én hozzá vagyok szokva a hideghez.
A dzsekim nem sokat ért, így kiszálltam, majd Eric rám adta a kabátot. Összehúztam a cipzárt, de így is elvesztem a benne.
-Nem muszáj bejönnöd, ha fáradt vagy. – simított végig az arcomon.
-Nem vagyok fáradt!
-Egész biztos? Tudod, hogy távol állok tőle, hogy bármit ráderőltessek!
-Tudom, de, hogy így elaludtam út közben, már nem vagyok fáradt. Sőt, egész frissnek érzem magam! És tudd meg, végig fogom tombolni a koncertet!
-Oké! Akkor mehetünk?
-Igen.
Beértünk a backstage-be és mint a hangyaboly, annyi ember lett hirtelen. A lehető leghamarabb megpróbáltuk átverekedni magunkat rajtuk, majd egy másik folyosón meg is találtuk a többieket, és volt velük még valaki, aki ismeretlen volt számomra.
-Helló Tom! Jessie, a múltkor nem volt alkalmatok megismerkedni, ő Tom, a menedzserem. Tom, ő itt Jessie!
-Szia! Ha tudnád Eric mennyit mesélt rólad! De ha neked köszönhető az, amit Eric mostanában kihoz magából, akkor egy köszönettel tartozom.
Még pár szót beszéltünk aztán elrohant, ugyanúgy Eric és a többiek is. Audrey-val megint kerestünk egy paravánt, ahonnan olyan kilátás volt, hogy gyönyörködhettünk másban is, nem csak magában a koncertben. A csillagok már javában az égen tündököltek, és mikor az óra elütötte a kilencet, egy mára már ismerős dallam csendült fel…
-Audrey…el kell mesélnem neked, ezt a Jackson-os ügyet.
-Rajta! Nem jó, ha magadban tartod! – mintha csak sejtené, hogy valami gond van.
-Gondolom tudod, hogy nem direkt ragadtam bent a liftben pont vele!
-Valahogy sejtettem! – kis mosolyra állt a szája.
-Na, és eszembe jutott, amit Mandy mondott tegnap este. Tudod, hogy majd mondogatni fogja, amíg meg nem győz, hogy mennyire szeret! – válaszképp csak bólogatott, én pedig folytattam – Hát, rázendített, hogy mennyire szeret, és, hogy nem tudja nélkülem elképzelni az életét…
-Ezt mondta?
-Igen, és ráadásként megcsókolt…
-Mivan? És te hagytad? – förmedt rám barátnőm – Normális vagy?
-Nem akartam hagyni, de olyan gyorsan történt, és jóval nagyobb erőben van amúgy is, mint én!
-Na de…ugye nem hittél neki?
Csendben maradtam, mert most éreztem csak igazán, mennyire összekuszálódtak az érzéseim és a gondolataim.
-Jessie! – lengette meg szemem előtt a kezét.
-Az a helyzet, hogy nem tudom, hogy mit higgyek! – tört ki belőlem – Mégis csak másfél évig együtt voltam vele!
-Figyelj, elhiszem, mennyire nehéz, hogy újra megjelent. De emlékezz vissza rá, hogy mit tett veled! Megütött, és nem is akárhogy. Ha egyszer megtette, máskor is megteszi. A másik pedig nézd meg Eric-et! Nem volt semmi, ahogy megvédett ott lenn! Jackson csak azt kapta, amit megérdemelt! És láttad már, hogy néz rád?
-Miért, hogy néz? – nem tudtam mire vélni ezt a kérdést.
-Pont úgy, mint aki fülig szerelmes. Azzal, hogy tegnap este „bejelentettétek”, hogy jártok, csak igazoltátok a sejtésünket! Mindkettőtöknek csillog a szeme, ha csak meglátja a másikat! – kis szünet után végre jött az a rész, amire igazán szükségem volt – Egy jó tanács: ha nem bogózódnak ki a szálak a fejeden, tedd mérlegre a két fiút! Ki felé fog hajlani a szára? Jackson…vagy Eric felé?!
Igaza van, bármilyen szempontot is állítanék fel, a mérleg Eric felé mutatna. Innentől nem is kérdés, ki beszélt őszintén és ki nem. De az a gondolat nem hagyott nyugodni, hogy hogyan került a lift elé Eric.
-Egyébként, te szóltál Eric-nek, mikor hívtalak a lift dolog miatt?
-Nem. Mire leértem, hogy szóljak valakinek, ő már ott állt és nagyban beszélgetett a karbantartóval. Úgyhogy szerintem ő szólt, hogy elromlott a lift. Meddig voltatok bent?
-Nem sokáig, de akkor majdnem egyszerre értünk haza Eric-kel?! Jó ég, nem is tudom mi lett volna, ha előbb jön. Így is elég meredek volt, hát még ha ők ketten találkoznak felfelé, és ők ragadnak bent a liftben!
-Összeverték volna egymást!
Erre a felfedezésre mindketten jóízűt nevettünk.
Audrey a munkájából hazahozott egy kicsit, így amíg ő a statisztikai adatokat, és hasonlókat egy adatbázisba rendezte, én beleolvastam a svéd nyelvkönyvbe. Fülhallgatón keresztül hallgattam hozzá a hanganyagot, hogy a lakótársamat ne zavarjam. A német és a francia nyelv keveréke dallamosan csengett a fülemben, és azonnal úgy éreztem, hogy többet kell tudnom! Kedveskedni akartam Eric-nek, ezért, amit a legjobban a fejembe véstem a ’Konserten var fantastiskt’ – ’Jó volt a koncert’ (hasonlóan kell ejteni, mint leírni), és a ’Jag älskar dig!’ – ’Szeretlek!’ (Joh elszke dej). Audrey lassan végzett a dolgával, így most én csináltam vacsorát. Folyamatosan mondogattam magamban a két kifejezést, hogy minél jobban megragadjon. Jó kedvem volt, akár hányszor arra gondoltam, hogy Eric leütötte Jackson-t, és Audrey tanácsa is sokat segített. Terítés közben észre sem vettem, hogy barátnőm bejött a konyhába.
-Jól vagy? – nézett rám kerek szemekkel.
-Persze, miért?
-Nem ismerek rád! Kb. öt perce itt állok, és nem vettél észre. Oké, ezt még megemésztem valahogy! De, hogy dúdolgatsz, és egyfolytában fülig ér a szád…Ez… - nem találta a szavakat a csípkelődésre.
-Csak Eric-re gondoltam. – mondtam belepirulva a válaszomba.
-Ó, igen! Így már érthető! Nyugtass meg, hogy jó a hallásom! Nem az ő egyik számát dúdoltad?
-De.
-Le sem tagadhatjátok, hogy fülig szerelmesek vagytok egymásba!
-Ki mondta, hogy le akarjuk? – válaszoltam kérdésére kérdéssel.
Az elmúlt két napban teljes mértékben sikerült belehabarodnom Eric-be, és már nem féltem kimondani, mennyire szeretem. Ezt tudtatára is adtam, nem egyszer. Szerdai nap van, este koncert, én pedig itt ülök a pult mögött, és azt várom, hogy betévedjen egy ember, aki eligazítást kér…Unalmas, de itt kell lennem, amíg le nem jár a munkaidő. Nem vehettem ki szabadnapot, mivel a fellépés most csak kilenckor kezdődik, így ellógtam volna az egész napot, a pénzre viszont szükségem van. Megint egy újabb hónap, mikor lakbért, számlákat kell fizetni. Audrey-val összehozzuk, de azért nem könnyű még szinte gyerekként élni a felnőtt életet. Hiába vagyok nagykorú, most döbbentem rá, mennyire nehéz, és miért olyan fáradtak a szülők a munka után. Sokunk nem is fizikailag fárad el, hanem szellemileg. Velem is ez volt, de ha az estére gondoltam, minden fáradtságom elszállt. Eric megint meghívott az öltözőjébe, és Audrey is újfent Adam-mel fogja tölteni a ’felesleges’ időt a koncert alatt.
Délután négykor értem haza, és alig, hogy kikészítettem a ruhámat, Eric berobogott az ajtón.
-Kész vagy?
-Igen, mindjárt!
-Siess, mert elég hosszú utunk lesz, amíg elérjük Liseberget!
-A többiekkel együtt megyünk?
-Nem! A fiúk lefoglalták maguknak a kisbuszt a csajokkal! Beférnénk még mi is, de…én jobb szeretnék inkább csak veled lenni! – azzal átkarolta a derekam, és egy édes csókban egyesültek ajkaink.
Sejtelmes hanglejtéséből ítélve megint kitalált valamit, így megszakítottam az idilli pillanatot.
-De nem akarom, hogy elkéss! Eléggé ki lenne akadva a menedzsered, ha a kezdés előtt 5 perccel állítanánk be!
-Nyugi, nem fogunk elkésni! Különben is, rengeteg időnk lesz a koncert után! És pakolj be plusz egy napi ruhát!
-Rendben! – majd a táskámhoz mentem és beraktam egy farmert, egy hosszú ujjú felsőt, és egy vastag pulcsit.
Eric a konyhában innivaló után kutatott, amíg én átöltöztem. Fekete legging, türkizkék felső, és egy boleró alkotta az esti szerelésemet. Ezt feldobtam egy csillogós övvel, hajamat kiengedve hagytam, és egy sötét sminket tettem fel. Ráadásként a kedvenc magassarkúmat vettem fel, amivel már csak fél fejjel voltam alacsonyabb Eric-nél. Felkaptam a sporttáskát, amiben a másnapi ruhám volt, és a popsztár után kiabáltam a házban.
-Kész vagyok!
-Én is! Elmostam a poharat, hogy ne árválkodjon ott a mosogatóban! – ennek a mondatnak a végén ért ki a konyhából, majd elhallgatott.
Már-már zavarba ejtően mért végig, s közben egy kaján vigyor végig ott motoszkált a szája szélében.
-Ej ha!
-Megfelelek Svédország legnagyobb popsztárjának? – fordultam körbe előtte.
Válasz hiányában rápillantott az órájára, majd újra rám.
-Ha negyed órán belül el tudunk indulni, akkor még odaérünk. Viszont…negyed óra elég sok mindenre elég!
-Meg ne próbáld! – mutattam fenyegetően ujjammal.
Horrorisztikus nevetéssel nekem rontott, és fél pillanat alatt az ágyamon találtam magam. Ahogy megéreztem leheletét a nyakamon, testem remegésnek indult. Szívem szerint itt maradtam volna vele egész este, és reggel, de a józan eszem felülkerekedett.
-Eric…ne…ne csináld… - mondtam akadozó hangon.
-Most már nem állok meg!
-Pedig muszáj lesz! – majd minden erőmet bevetve a hátára fordítottam és csípőjére ültem.
-Kb. 4 óra múlva fellépésed lesz! Ezzel tisztába vagy? És nézd, hogy mit művelünk!
-Ne kérd, hogy türtőztessem magam! – emelkedett meg fekvő helyzetéből.
-Megint csak azt tudom mondani, amit az előbb! Muszáj lesz! Gyerünk! Felkelni! Egy csomó, sikítozó rajongó fog várni, mire odaérünk! – lemásztam róla, és karjánál fogva magam után húztam, hogy induljunk, mielőtt túl késő lesz.
Hosszasat nyögött, mint egy kisgyerek, aki nem akar felkelni, hogy iskolába menjen, majd rongybabát kezdett játszani. Megint alul maradtam. Kihasználta, hogy megragadtam a karjánál, de ő erősebbnek bizonyult. A lendülettől az ölébe ültem.
-Imádkozz, hogy túl fáradt legyek a koncert után!
Egy szájrapuszi után végre el tudtunk indulni. Audrey már rég elment a többiekkel, így a sereghajtók csapatát ketten alkottuk.
Az úton nem sokat beszélgettünk, inkább zenét hallgattunk, én pedig relaxáltam egy kicsit a hatalmas ülésben. Eldöntöttem a háttámlát, és hagytam, hogy vigyen magával az út véget nem érő mélysége.
A már jól ismert parfüm és mentol illatára ébredtem. Forróságot éreztem az arcomon, mire már kinyitottam a szemem.
-Jess…Hahó! Elaludtál Szivem! Megérkeztünk.
-Jó ég…Mikor?
-Ebben a pillanatban. Épp csak leparkoltunk.
Kikapcsoltam a biztonsági övet, majd nyújtózás közben nagyot ásítottam. A kocsiban kellemesen meleg volt, de, ahogy Eric kiszállt, hogy kivegye a csomagját, megcsapott a hideg levegő. Lehajtottam a napellenzőt, amin egy kis tükörben szemügyre vehettem magam. Szerencsére a sminkem nem kenődött el, a hajam sem volt kócos, így nem látszott, hogy aludtam. Kinyílt mellettem a kocsi ajtaja, és ott állt előttem Eric, egy kabátjával a kezében.
-Gondoltam, szükség lehet rá. Vedd csak fel, én hozzá vagyok szokva a hideghez.
A dzsekim nem sokat ért, így kiszálltam, majd Eric rám adta a kabátot. Összehúztam a cipzárt, de így is elvesztem a benne.
-Nem muszáj bejönnöd, ha fáradt vagy. – simított végig az arcomon.
-Nem vagyok fáradt!
-Egész biztos? Tudod, hogy távol állok tőle, hogy bármit ráderőltessek!
-Tudom, de, hogy így elaludtam út közben, már nem vagyok fáradt. Sőt, egész frissnek érzem magam! És tudd meg, végig fogom tombolni a koncertet!
-Oké! Akkor mehetünk?
-Igen.
Beértünk a backstage-be és mint a hangyaboly, annyi ember lett hirtelen. A lehető leghamarabb megpróbáltuk átverekedni magunkat rajtuk, majd egy másik folyosón meg is találtuk a többieket, és volt velük még valaki, aki ismeretlen volt számomra.
-Helló Tom! Jessie, a múltkor nem volt alkalmatok megismerkedni, ő Tom, a menedzserem. Tom, ő itt Jessie!
-Szia! Ha tudnád Eric mennyit mesélt rólad! De ha neked köszönhető az, amit Eric mostanában kihoz magából, akkor egy köszönettel tartozom.
Még pár szót beszéltünk aztán elrohant, ugyanúgy Eric és a többiek is. Audrey-val megint kerestünk egy paravánt, ahonnan olyan kilátás volt, hogy gyönyörködhettünk másban is, nem csak magában a koncertben. A csillagok már javában az égen tündököltek, és mikor az óra elütötte a kilencet, egy mára már ismerős dallam csendült fel…
Szuper lett!nagyon tetszik!kíváncsi vagyok Eric mit tartogat a koncert utáni napra?:-)
VálaszTörlés