18.fejezet - Liseberg

Sziasztok! Ahogy ígértem itt a friss! Még egyszer bocsánat, amiért késtem! Az előző fejezetekhez írt komikat nagyon köszönöm! Remélem tetszeni fog ez is! Jó olvasást mindenkinek!

Üdv: Lauren :)

A koncert kezdetét veszi. Barátnőmmel a privát helyünkön őrjöngeni kezdtünk, mikor felcsendült az első dal. A színpadra fehér füstöt eresztettek, amit a színes lámpák vontak be fényükkel. Eric hirtelen, nagy ugrással jelent meg a közönség előtt, arany színű maszkban, és a – már általam is sokszor látott – klipjében viselt korhű ruhában, miközben rázendített a „Masquerade”-re. Azonnal lenyűgözött a látvány. Lassan kitisztult a színpad, mire a táncosok is életre keltek. Szintúgy maszkot viseltek, csak az övék ezüst színű volt. Audrey sipítozásából viszont nem tudtam eldönteni, hogy Eric-től, az egyik kedvenc előadójától alélt el ennyire, vagy Adam mozdulataitól. A közönség őrjöngött, ahogy mi is. A szám végén hatalmas sikolyok töltötték meg a levegőt, majd Eric svédül köszöntötte rajongóit. Ezután egy lassabb szám következett, hogy levegőhöz jusson a pörgős dal után. A „Break Of Dawn” melankólikus világa újfent magával ragadott, és melegséggel töltötte el a szívem, mikor Eric egy-egy pillantást vetett felénk. Mindig tudta, hol keressen. Ezek után a kedvencemmé vált „Sleepless”-re került a sor, melynek már kívülről fújtam a szövegét. A táncos részét imádtam benne a legjobban. Audrey-val próbáltuk utánozni, de nem igazán sikerült elsajátítani a lépéseket. Egy kis svéd szónoklat után felénekelte az „I’ll be alright”-ot. A gitár hangja megint lenyűgözött és visszafordíthatatlanul ragadta magához a gondolataimat, így csak a zenére, és magára Eric-re tudtam koncentrálni. Haján csillogott az izzadtság, amit a folyamatos táncnak és a reflektoroknak is köszönhetett. A lelkes közönség együtt, kórusban énekelt vele, ezzel fokozva a koncert hangulatát. Végül, még előadta a „Say It”-et, melyet hatalmas üdvrivalgás követett, majd bejelentette a negyed órás szünetet. Fél tíz múlt, így a paraván tetején már kellően hideg volt ahhoz, hogy a szünet után lent maradjunk a színpad mellett. Mikor ezt megtárgyaltuk Audrey-val, elindultunk le a lépcsőn. Adam-et és Tom-ot pillantottuk meg először és sikerült elcsípni a beszélgetésük végét.
-Nem hiszem el, hogy megint itt van! - fakadt ki Tom-ból - Annyira örültem, mikor végre eltűnt az éltünkből, erre megint…Áhh, ez tényleg hihetetlen! – majd dühtől forrongva fogta magát és elment.
Értetlenül néztünk mindketten Adam-re.
-Ki, vagy mi volt az, ami ennyire felzaklatta Tom-ot? – kérdezte Audrey.
-Igazság szerint, ha elárulom, mindenkire ilyen hatással lesz! – törölte meg arcát törölközőjével, ami eddig a vállán pihent.
-Adam, bökd már ki! – szóltam rá kíváncsian, de már kissé idegesen.
-Itt van Molly…és…majdnem jelenetet rendezett miattad, mert téged keresett, csak senki nem tudta, hogy hol vagy. Szóval megvárta, amíg Eric lejön a színpadról, és most azt hiszem mindhárman az öltözőben vannak.
Testemben éreztem, ahogy meghűl a vér, és földbe gyökerezik a lábam. Molly?! Miért jött ide? Hogy felidegesítse Eric-et és tönkretegye a koncertet?
-Jessie, jól vagy? – rázta meg vállam barátnőm, mire aggódó tekintetébe ütköztem.
Nem tagadom, megrázott a hír, nem is kicsit. Tennem kell valamit!
-Jessie, állj meg! – ragadott meg a karomnál Audrey – Biztosan oda akarsz menni?
-Ha miattam van az egész balhé, akkor igen!
-De…
-Kicsim hagyd, hadd menjen! – szólt rá Adam.
Nem szóltam semmit, csak elrohantam egyenesen az öltöző felé. Tom-ot láttam elkanyarodni egy másik folyosóra, de ő nem vett észre. Tehát Molly és Eric magukra maradtak. Pár méterre az ajtótól, már hangos szóváltások szűrődtek ki a folyosóra.
-Akkor sem fogok lemondani rólad! – hallottam egy magasabb hangot, amiről biztosan feltételezhettem, hogy Molly az.
-Molly, értsd már meg, hogy nem szeretlek! Két szó az egész! Nem igaz, hogy nem tudod felfogni?
-Nem tudom! Főleg az együtt töltött négy év után nem!
-Jaj, könyörgöm! Komolyan nincs más indokod, csak az a négy év? Ha tudom, hogy a szakításunk után nem fogsz leszállni rólam, megpróbáltam volna nem beléd szeretni! És fogadd el a helyzetet, hogy már valaki más  - nyomta meg Eric a „más” szót - tölti be a posztodat!
-Akkor tényleg ennyi?
-Én már két hónappal ezelőtt kimondtam, hogy ennyi!
-Rendben, de akkor sem megyek el üres kézzel!
Kijelenthetem, hogy nem hallgatóztam, csak nem nyitottam be. Most viszont, hogy ezzel a mondattal vége lett a vitának és csend terjedt el a levegőben, már nem bírtam megállni. Végül is ezért jöttem ide! Miattam is veszekednek. Megmarkoltam a kilincset és kitártam magam előtt az ajtót. A látvány, ami akkor, és ott fogadott úgy éreztem, milliónyi darabra törte össze a szívemet. Az ajtó nyílásának hangjára rebbentek szét egy éppen folyamatban lévő csókból. Molly büszke mosollyal jelezte felém győzelmét, Eric arca pedig holt sápadt lett, amint meglátott engem.
-Jessie… - elcsuklott a hangja.
Csak megingattam a fejem, hogy hiába is mondana bármit, akkor is megtette. Hátat fordítottam nekik és gyors léptekkel indultam ki a backstage-ből.
-Jessie! – futott utánam Eric, de pont szembe jött nekem Tom, és mire elkapott volna…
-Na végre! Gyerünk, színpadra!
-De Tom…
-Nyomás, már így is majdnem elcsúsztunk!
Fel is csendült a „Popular” és Eric már a színpadon volt. Nem találkoztam össze senkivel, csak egy-két munkással, akiket nem ismertem. Dühösen, most már a könnyeimmel küszködve rohantam ki az ajtón, ami a parkolóba vezetett.  Ahogy átléptem a küszöböt csörgött a telefonom. Audrey volt az, de nem tudtam és nem is akartam vele beszélni. Összeszorított ajkakkal futottam a parkoló végéig, de ott már nem bírtam tovább a fájdalmat, amit lelkem mélyén éreztem, így összegörnyedve sírni kezdtem. Újra és újra a szemem előtt lebegett a kép, ami csak rontott a helyzetemen. Még talán akkor sem sírtam ennyire, mikor Jackson megütött. De Eric nem Jack, és amennyi szeretet, és törődést mutatott irántam, és a barátaink iránt, sokkal jobban fájt, mint egy pofon. Nekidőltem egy lámpaoszlopnak, azok közül amik bevilágították a parkolót, és merengeni kezdtem. Egyrészt, hogy miért csinálta, vagy miért hagyta magát? Ha pedig még mindig Molly-t szereti, akkor ne engem etessen a Szeretlek! dumájával! Dühös voltam és legbelül szűnni nem akarással fojtogatott egy érzés. Mintha kést forgatnának a szívemben. Szeretem…szerettem Eric-et. És nem a popsztárba szerettem bele, hanem a privát énjébe. Úgy tűnik túl kevés időt töltöttünk együtt ahhoz, hogy kiismerjük egymást.
Telefonom újra megcsörrent, és megint barátnőm volt az. Most már fel kell vennem, mert a végén azt hiszi, hogy valami baj történt. Végül is, van benne igazság…Letöröltem a könnyeimet és próbáltam nem a rekedt, sírós hangomon beleszólni a készülékbe.
-Mond …
-Hol vagy? Már rég vége van a szünetnek!
-Tudom…De már nem vagyok a színpad közelében. – jelentettem ki, közben elcsuklott a hangom
-Hol vagy?
-A parkolóban… - mondtam most már sírva.
-Maradj ott, azonnal kimegyek!
Akartam mondani, hogy maradjon bent, mert a kedvenc előadója tombol a színpadon, de kinyomta a telefont. Pár pillanat múlva hallottam is az ajtó nyílását és, hogy Audrey kiáltja a nevem. Felálltam az oszlop mellett és meglegyintettem a kezem, jelezvén, itt vagyok! Nem is kellett több, azonnal futásnak eredt, és pillanatokon belül ott volt mellettem, de én addigra újra a földet verdestem.
-Jessie, jó ég! Mi van veled?
A szememre kent fekete festék bizonyára jól elkenődött, vagy épp az arcomon folyt végig a könnyektől, sápadt is voltam, így nem nyújthattam valami bíztató látványt.
-Audrey…Eric…Ők…csókolóztak…
-Na állj! Csak azt ne mond, hogy Miss Őszőkeségének köze van ehhez, mert nem tágít a színpad mellől, mióta vége van a szünetnek. Várj…csókolóztak? Mi van?
-Eric és Molly… - csak ennyi jött ki a számon.
-Nee… - kétkedő tekintetét emelte rám, mire bólintottam – Ezt nem hiszem el. Biztos?
-Audrey a saját szememmel láttam!
Erre a mondatra leesett az álla, és minden kétely eltűnt belőle. Szorosan magához ölelt, és azt kívántam, bárcsak ne is léteznék.
-Mondanám, hogy menjünk haza, de igen messze vagyunk. Nem akarsz elmenni a hotelbe, amit Tom lefoglalt?
-Nem! Ha vége a koncertnek ott lesz mindenki. És én nem akarok Eric-kel találkozni! Még jó, hogy elhoztam a spórolt pénzem, mert így megszállhatok máshol. – szipogtam.
-Ha ezt akarod, akkor veled tartok.
-Nem! Te maradj a csapattal, nekem azt hiszem most jobb lesz egyedül. Ráadásul, ha velem jönnél, akkor Adam tudná, hogy hol vagy, Eric meg kiszedné belőle. Szóval nem! Elkísérhetsz, hogy tudd, hol vagyok, de utána menj a lefoglalt szállásra.
-Rendben!
Feltápászkodtunk, és leintetünk egy taxit. Mondtuk a sofőrnek, hogy vigyen egy ne túl drága hotelhez, ami közel van a Tom által lefoglalthoz. Induláskor még látszottak a koncert fényei, mire újra elfogott a sírás, de visszatartottam. Ha Eric nem tudja eldönteni, hogy mit vagy kit akar, akkor nem fogok miatta sírni!

Rövid kocsikázás után megálltunk egy hatalmas épület előtt. Kifizettük a fuvart, majd bementünk a forgóajtón. Egy éjszakára kértem magamnak egy egyszemélyes szobát, Audrey leírta a címet, majd elköszönt, és elment. Mivel Eric kocsijában hagytam a táskámat, amiben a ruhám volt, az alsó szinten körülnéztem, hátha találok egy boltot. Szerencsével jártam, még éppen nyitva volt. Vettem magamnak egy fekete, kapucnis melegítőt, majd a csomaggal  és a kulccsal a kezemben elindultam a lifthez. Nem volt  a hely túlcicomázva, de egy egyszerű embereknek pont megfelel. Egészen a nyolcadik emeletig mentem, majd megkerestem a 76-os ajtót. Elfordítottam a zárban a kulcsot, és beléptem egy pici szobába. Egy franciaágy volt benne, tv, fürdő, a falak barack, a bútorok pedig fenyő színűek. Szép volt, de ez sem dobta fel a kedvem.

A telefonomra pillantva szembesültem vele, hogy lassan fél 11, így lehet, hogy már vége is a koncertnek. Le akartam rakni az éjjeli szekrényre, de abban a minutumban megcsörrent. A kijelzőn Eric nevét olvastam, mire fogtam, és kinyomtam. Újra csörgött, de miután megint kinyomtam, ki is kapcsoltam, majd ledobtam az ágyra. Bementem a fürdőbe, a kádat teleengedtem jó meleg vízzel, és nyakig elmerültem benne. Jól esett a hideg idő után felmelegíteni testem-lelkem egyaránt, de ettől nem jöttem helyre. Újra és újra tört rám egy roham, mely kikésztette a könnyeket a szememből. De legalább egyedül vagyok, és nem lát, nem is hall senki, így mondhatok, amit akarok. Igen…miért ne mondanám el, hogy mi történt és mit érzek? Lehet, hogy könnyebb lenne utána. Kiszálltam a kádból, megtörölköztem, magamra kaptam a melegítőt, és szembe néztem a tükörképemmel. Elmeséltem neki, hogy, s mint volt az egész, és ’hál isten egy véleményen van velem! Elkiabáltam összes búmat, bánatomat, és úgy éreztem, hogy megkönnyebbülök. Egy pillanat volt az egész, de mintha egy mázsás súlyt vettek volna le rólam. Visszamentem a szobámba, és a kezembe vettem a távirányítót, de rájöttem, hogy úgyis minden csatornán csak Eric-kel néznék farkasszemet, így visszatettem oda, ahonnan elvettem. Mivel pénzen kívül nem igen volt más nálam, felhívtam a recepciót, és egy ’elnézést kérek’ után kértem vacsorát, amit felhoztak a szobámba. A rántotta és bacon együttese azonnal elűzte az éhség érzetet a gyomromból, majd a meleg mézes tea is megtette a hatását. Lefeküdtem az ágyra, és a kezembe vettem a telefont. Nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy be kell kapcsolnom. Eric már biztosan felhagyott a hívogatással, így bajom nem származhat belőle. Tévedtem. Beütöttem a PIN-kódot, majd néhány másodperc után sms érkezését jelezte. Nem Eric volt…ismeretlen szám. Megnyitottam, de már akkor rádöbbentem, hogy kár volt. Kétség nem férhet hozzá, Molly-tól jött az sms, de csak két szó volt az egész:

„Én nyertem!”